Ötödik nap - A nemértés serkenti a fantáziát | Weber Kristóf írása Weber Kristóf írása, "Ötödik nap", izgalmas módon ragadja meg a nemértés kérdéskörét, amely gyakran táptalaja a kreatív gondolkodásnak. Az irodalmi portálon megjelent írása rávilágít arra

A saját zeném iránti elégedetlenségem időnként szinte elviselhetetlen. Ez a belső vívódás nem csupán egyszerű önmarcangolás, hanem az önutálat gyökerei is itt keresendők. Tudva, hogy Csajkovszkij sötét végzete is összefonódik ezzel a harccal, különösen figyelmesnek kell lennem. Így a zeneszerzés számomra nem csupán kreatív kifejezés, hanem egyfajta terápia is, mintegy önvédelmi mechanizmusként szolgál. - Weber Kristóf netnaplója.

Furcsa módon ébredtem egy reggel, amikor az okosórám remegve sürgetett, hogy azonnal hívjak mentőt, mert a véroxigénszintem a kritikus 80% alá süllyedt. Csakhogy én ebből semmit nem éreztem, csupán annyit, hogy sürgősen pisilnem kell. Mivel az óra nem hagyta abba a hisztizést, lecsatoltam, és felvettem egy klasszikus, mutatós órát. Manapság egyre több ember csuklóján látni okosórát, míg a hagyományos, mutatós órák egyre ritkábbak. Én azonban ragaszkodom a régi típusú órákhoz, hiszen számomra azok szépsége és esztétikai értéke felülmúlja a technológiai újításokat. Az okosórák számomra unalmasak, a sötét kijelzők nem vonzanak, ráadásul még energiát is fogyasztanak. Viszont be kell látnom, hogy ezek az eszközök rengeteg hasznos információt hordoznak, amik a hagyományos órák szép, de egy dimenziós adatainál sokkal többet nyújtanak. A mai világban az emberi kreativitás és találékonyság elképzelhetetlen lenne egy gazdag információs háttér nélkül. Az adatbázisok és az információáramlás ma már minden területen elsődleges szerepet játszanak, még a művészetben is. Ezt a trendet a designerek is észrevették, és megpróbálják az okosórákat esztétikusabbá tenni. Bár én hű maradok a hagyományos órákhoz, elismerem, hogy a fejlődést nem lehet figyelmen kívül hagyni, és esetleg én is fel fogom csatolni az okosórát, ha úgy hozza a szükség. Ugyanakkor létezik egy olyan réteg is, akik a svájci órák iránti szenvedélyükkel sokszor lenézik az okosóra-hordozókat. Ők a minőség és a valódi színvonal védelmezői, akik nem haboznak megosztani véleményüket a közösségi médiában, szidva az adathalász eszközök kedvelőit. Ilyen a világ, amelyben élünk: a hagyomány és az innováció harcában mindkét oldalnak megvan a maga igazsága.

Hajnalban elindultam egy sétára nagyapám Leicájával. Ez a kamera végigkísérte a második világháború zűrzavarát, az ötvenes évek nosztalgiáját, és megörökítette gyerekkorom és kamaszkori kalandjaim legszebb pillanatait. Velem volt a sivatag hőségében, a tenger hullámain, sőt még a Himalája csúcsain is, szóval igazán mindenütt megfordultunk együtt. Talán csak a szervizben nem látták még. Halk és diszkrét, remekül lehet vele városi életképeket készíteni. Ma kánikula várható, de tudom, hogy a klíma helyett a napfelkeltében sétálva nem fogok megfagyni. A fotó, amit készítettem, nem a naplóírás időszakában készült, hanem egy másik, különleges pillanatban.

Kedves [Tanítvány neve], Örömmel válaszolok a kérdésedre az előjegyzések és a módosító jelek kapcsolatáról a kottaírásban. Valóban izgalmas és összetett téma, amely mélyebb megértést igényel a zenei elméletben. Az előjegyzések a zenei darab elején találhatóak, és a hangsor tonális központját határozzák meg, míg a módosító jelek a kotta folyamán bármikor megjelenhetnek, hogy átmenetileg megváltoztassák egy-egy hang magasságát. Az előjegyzések tehát a kompozíció alapvető kereteit szabják meg, míg a módosító jelek a zenei kifejezés gazdagítására szolgálnak. Fontos megérteni, hogy az előjegyzések hatása végigkísér a darabon, míg a módosító jelek csak addig érvényesek, amíg újabb módosító, vagy az előjegyzés visszaállító hatású jel nem érkezik. Így a két elem együttesen alakítja a zenei írásmódot, és segít a zenészeknek a pontos interpretációban. Remélem, ez a rövid összefoglaló segít tisztázni a kérdésedet! Ha további részletekre van szükséged, bátran írj! Üdvözlettel, [Neved]

"A módosított törzshangok neve a hangnem függvénye. A hangolásnak annyi köze van csak ehhez, hogy kábé száz éve elterjedt a kiegyenlített hangolás: azaz olyan félhangköz (kisszekund) alapú hangolás, melyek között egyenlő a rezgéskülönbség aránya. Ezzel megszűnt egy rakás kellemetlen hangolási jelenség, köztük a farkaskvint vagy a dydimoszi komma. Sajnos kellemes jelenségek is megszűntek. Így eltűntek a hangnemek karakterei, melyek a régebbi hangolási rendszereken, például a Werckmeister- vagy Kirnberger-hangolásnál még hallatszottak. Régebben egy C-dúr ünnepélyes hangzású volt, egy Esz-dúr inkább tragikus-hősi. Ma már elképzelhetetlenek ezek a jelzők a hangnemekre, a C-dúr és az Esz-dúr között csak hangmagasság-különbség van. Az enharmonikus hangok között a hangnemeken belüli funkciók miatt tesznek különbséget a zenészek. Például egy C-dúrban egy nápolyi szext hangjai alulról fölfelé az f-asz-desz hangokból áll. Ha bármelyiket módosítani szeretné a zeneszerző, akkor csak ezeket a hangokat módosíthatja. Azaz ha a nápolyi akkordból bővített akkordot szeretne, akkor az aszt kell feloldójellel a-ra módosítani. Ugyanez Esz-dúrban kicsit bonyolultabb. Ott a nápolyi szext hangjai alulról asz-cesz-fesz. És itt szokták megkérdezni a tanítványaim, hogy miért kell cesznek leírni a h hangot. Vagy fesznek az e hangot. Nos azért, mert a h ugyan enharmonikus a cesz hanggal, de nem törzshangja az Esz-dúrnak. Márpedig módosítani (alterálni) csakis törzshangot lehet, mert csak így őrizhetők meg a hangkarakterek. A c hang az Esz-dúr törzshangja: az esz-f-g-asz-b-c-d hangok ennek a hangnemnek a törzshangjai. Így a c hangot lehet módosítani ceszre, azaz egy c hang elé kell tenni leszállító módosítójelet, és nem az előjegyzéssel (armatúrával) eleve lefelé jelzett b hanghoz feloldójelet. Az armatúra ugyanis nem módosítás, az a törzshangokat határozza meg. A fesz hangnál hasonló a helyzet: az f hangot lehet módosítani feszre, ami a zongorán e hanggal enharmonikus. De csak a zongorán és a billentyűzetes hangszereken. A nápolyi szext minden esetben a leszállított második fokra épülő hármashangzat, tehát nem lehet az esz hangot feloldójellel módosítani e hangra, mert az esz az első fok törzshangja (esz-g-b). Na most ha az Esz-dúr nápolyi szextjét szeretné a zeneszerző mondjuk egy hangnemváltás (moduláció) miatt bővített akkorddá változtatni, akkor a zeneszerzőnek a már módosított cesz hangot kell feloldójellel felemelni. Azaz feloldójelet kell tenni egy olyan hang elé, amely nincs leszállítva előjegyzéssel. Fura helyzet, ha a zeneszerző úgy akar nápolyi akkord helyére bővített hármashangzatot tenni, hogy a nápolyi akkordot nem használta. Ez esetben ugyanis nem kell csinálni semmit, csak az f hangot leszállítójellel módosítani. Ám a nagyon akkurátus zeneszerzők - mint Kodály - ilyenkor a c hang elé tesznek egy feloldójelet - zárójelben. Ez esetben a moduláció mutat az F-dúr felé, de az a-moll felé is. Ha a zeneszerző ez utóbbit szeretné, akkor addig, amíg az előjegyzés meg nem változik az asz hangot gisznek kell írnia, ebből tudjuk, hogy a g hang vezetőhanggá módosult. És itt jön a kettősjelzések funkciója: amennyiben a zeneszerző az a-mollt csak átmenő hangnemként érzelmezi, ami a modulációban eléggé gyakori, és tovább menne b-moll vagy B-dúr irányába, akkor nem írhatja le az új hangnem vezetőhangját a régi törzshang feloldásával, mert az a moduláló hangnem alaphangja. Ilyenkor a g hangot kell módosítania egy andráskereszttel. A vezetőhang mindig a következő hangnem alaphangjára vezető hang, innen van a neve."

Nincs tehát itt vita, sem eldöntetlen kérdés, ez egy több évszázados logika szerint működik. Az enharmonikus hangot csak az edukációban használjuk, a tanítvány így könnyebben megérti ezt a logikát. Akik viszont nem tanultak zenét, de szívesen hallgatják, azok már a nápolyi szexttől nem szokták érteni. Ám az ő előnyük az, hogy a nemértés serkenti a fantáziát, és előhívja a kreatív gondolkodást.

Miközben ezen a dilemmán merengek, egy régi, emlékezetes ismerősöm furcsa kérdést dob fel: létezik-e olyan bűn, amit soha nem tudnék megbocsátani? Pár pillanatnyi tűnődés után rájövök, hogy ha valaki elvenné az életem, azt képtelen lennék megbocsátani.

A klasszikus zene világában az input szubjektív természetű. A zenei anyag kották formájában érkezik, amelyeket az előadó saját értelmezése révén alakít át objektív élménnyé.

Az elektronikus zenében ez fordítva van. Az input objektív. Hiszen a mikrofonon érkezik be, bárki által felismerhető hangokból. Vagy előregyártott hangból érkezik be, melyet ismerhet mindenki. Ez nagyon szimpatikus, ám cserébe le kell arról mondanom, hogy valaki hozzátegyen a zenéhez. Ezért úgy döntöttem, minden művem public domain. Nemcsak a zeném, hanem írásaim, fotóim, épületterveim (mert az is van) is. Nem vagyok abban biztos, hogy a leszármazottaim maradéktalanul fognak ennek örülni.

Bennemben él egy skizoid zavar: mint kritikusi lélek, mélyen elítélem a saját zeneszerzői tevékenységemet. Számomra a zeneszerzés nem tudatos cselekvés, inkább egy ösztönszerű impulzus, amelyet leginkább a kíváncsiság mozgat. Gyakran foglalkoztat az a gondolat, hogy egy közhely hogyan alakul át más kontextusban. Mégis, úgy érzem, hogy az általam létrehozott dolgok nem igazán előremutatóak; a kísérletezés fárasztó számomra. A zeném, amit hallok, valahogy sosem elég jó számomra: egyfajta belső elégedetlenség gyötör, és ez rengeteg önmarcangoláshoz vezet, sőt, az önutálatom gyökere is itt keresendő. Tudatában vagyok annak, hogy Csajkovszkij tragikus sorsa is ebből fakadt, és emiatt különösen óvatosnak kell lennem. Így hát a zeneszerzést részben terápiás célból, szinte önvédelmi megfontolásból űzöm. Tóth Gábor képzőművész mondta egyszer, hogy a művészet a védekezés eszköze. Ugyanakkor mélyen belátom, hogy a zeném mások idejét rabolja, és korlátozhatja mások szabadságát.

A szövegeim többsége kritikával foglalkozik. Az elmúlt több mint tíz évben rengeteg opponensi jelentést készítettem, mióta egyetemi oktatóként dolgozom. Soha nem ragaszkodtam egy előre meghatározott sémához; minden írásomat a saját elképzeléseim szerint formálom. Ennek ellenére a publikus kritikáim száma meglehetősen alacsony.

Ma a kritikának más a funkciója, mint abban az időben - a nyolcvanas években -, amikor egy Balassa Péter, Kulcsár Szabó Ernő vagy Szegedy-Maszák Mihály nagyfokú figyelmi kontextusban tudtak reflektálni. A mai irodalomban nincsenek tízezres példányszámok, az írók elsősorban egymásnak írnak, saját magukról, így a magyar irodalom jelenleg egy sajátos szubkultúra lett. Próbálom ezt elvárásnak tekinteni és megfelelni. Tulajdonképpen ez az írók túlélési stratégiája, hiszen ezzel egymást segítik a kormány azonossági válságot tükröző támogatási rendszerében, mely ma a népieskedő nyárspolgári dzsentri-identitásnak vagy a zsánerirodalomnak kedvez. A kortárs irodalomtudomány pedig nem vett tudomást a publicitás leszűküléséről, továbbra is elsősorban tudományos igényességgel, összehasonlító hivatkozásokkal írja az észrevételeit. Így nemcsak az írók, de a folyóiratok is valamiféle önigazolást kaphatnak. Ám az olvasó, aki adott esetben nincs felkészülve kutatási adatok ellenőrzésére, és a tudományos szövegértésre, komoly kárt szenved, így nemhogy önigazolást, hanem semmiféle igazolást nem kap a műről, amit megvásárolt, és ki tudja, milyen értelmezés szerint olvasott el. Kialakult egy sznobizmus, melyben azon írók kerülnek kedvezményezett helyzetbe, akiket a műveik révén a korábbi korszakokból ismerünk. Az idősebbek. És ez nemcsak irodalmi jelenség. Generációkat zárunk el a fejlődés lehetősége elől.

Délutánra a kánikula és az otthoni klíma egyaránt elviselhetetlenné válik: muszáj kimozdulni. Farkasvak vagyok: a félhomály után a fények kavalkádjában nehezen tájékozódom. Irány a Kioszk, hazánk legkiválóbb kerthelyisége, ahol számos művem is született. A tulajdonos igazi művészetbarát: koncerteket és kiállításokat szervez, sőt, a kertben még mozi is működik. Sajnos itt étkezni nem lehet, de a déli nap sugarait egy sajtos tésztával sikerült semlegesítenem. Legtöbbször egyedül töltöm az időt, csak ritkán látogatnak meg barátok, mint Mohácsi Balázs vagy Havasréti József. Ma azonban senki nem jött el. Így hát az ismeretleneket kezdtem fotózni (a kép a pécsi Kioszkban készült tavaly).