Utolsó évei mély szomorúsággal voltak átszőve: Takács Marika szívét marcangolta a fájdalom, amikor váratlanul eltávolították a televíziótól.

Az ország első bemondónője, akit a tévénézők szívükbe zártak, otthon egy boldog család melegét élvezte. Ám nyugdíjas évei alatt egyre inkább a háttérbe szorult, és úgy érezte, mintha eltűnt volna a világ színpadáról. Szívében szomorúság lakozott, miközben búcsút intett az élethosszig tartó szenvedélyének...

Az 1950-es években csupán körülbelül hatszáz televízióval büszkélkedhetett a magyar családok többsége. 1956-ban már egy kísérleti adó is működött, amely egy impozáns, 70 méter magas antennatoronnyal büszkélkedett. A televíziók gyártói euforikus hangulatban koccintgattak, hiszen tudták, hogy hamarosan rengeteg beszélő dobozt értékesíthetnek a piacra. Ekkoriban a Magyar Televízió még csak az első kísérleti adásaival próbálkozott, és aktívan kereste a bemondókat a frissen induló műsoraihoz.

A meghallgatásra egy frissen érettségizett, szigetszentmiklósi lányt is meghívtak, akire a toborzó egy énekversenyen figyelt fel. Ő volt Takács Marika, aki 1957. június 25-én üdvözölte először a képernyőről a tévénézőket. Félénken, de elbűvölően - és hamarosan az ország kedvencévé vált.

"Az érettségi után megpróbálkoztam a Színművészeti Főiskolával. Nem sikerült - mesélte a korabeli tévéújságnak Takács Marika.

Nagyon mélyen magamba zuhantam, és teljes szívvel hittem, hogy az életben már semmi sem vár rám, ami sikerülhet. Egy ideig otthon ültem a bánatomban, míg végül lehetőség nyílt számomra az Óra- és Ékszervállalatnál, ahol bolti kiszolgálóként kezdhettem el dolgozni. Aztán, tavaly nyáron, amikor a televízió bemondónőket kerestek, úgy döntöttem, hogy részt veszek a válogatáson.

Később élete első élő adására így emlékezett: "Olyan nagyon meg voltam ijedve, hogy a rendező tanácstalanul állt, és nem tudta, mit kezdjen velem. Végül abban állapodtunk meg, hogy én be fogok mutatkozni a képernyőn, és megkérem a nézőket, hogy ne haragudjanak rám az esetleges hibákért, mert most állok először kamera előtt."

Olyan bájos és emberi személyiség volt, hogy hirtelen mindenki felfigyelt arra, hogyan választja meg öltözködését, milyen sminket használ, milyen frizurát hord, és milyen véleménye van a világ dolgairól. Nyugodtan állíthatjuk, hogy ő volt az ország első valódi tévésztárja. Rendkívül szerény megnyilatkozásaiból azonban egyértelműen látszik, hogy ezt az állapotot nem igazán érzékelte.

"Személyazonossági igazolványomban a szakképzettség rovatban középiskolai tanár szerepel, nem pedig tévébemondó. Ez alapján úgy tűnik, hogy ez a tevékenység nem is tekinthető igazi szakmának. Hiszen hogyan is lehetne szakmának nevezni egy olyan munkát, amit csupán néhányan végeznek egy intézmény keretein belül?" - fogalmazott alázatosan, majd évtizedeken keresztül számos műfajban bizonyította televíziós tehetségét. Ő volt a háziasszonya a „Tessék választani!” és a „Táncdalfesztivál” című műsoroknak is.

A neves rendező és színigazgató, Kazimir Károly boldog házasságban élt feleségével, de sokáig egyetlen szomorúságuk az volt, hogy gyermekáldásban nem volt részük. Ahogy teltek az évek, és a remény egyre halványabbá vált, váratlanul megérkezett a gólya, és életükbe belépett egy csodálatos kislány. Kazimir Annamária, aki jelenleg a Katona József Színházban dolgozik, így idézi fel édesanyját:

A legfontosabb leckéje, amit tőle tanultam, az önzetlen szeretet képessége, valamint az a gondolat, hogy a legnehezebb pillanatokban is megőrizhetjük a humort. Az első emlék, ami azonnal eszembe jut róla, egy olyan napra vezet vissza, amikor felfedezte, hogy egy hatalmas, hófehér kutya, a zord időjárás miatt megzavarodva, szaladgál az utcánkban, néha alig elkerülve az autókat. Eldöntöttük, hogy megpróbáljuk befogni, és amikor a szél elcsitul, nyomozni kezdünk a gazdája után.

Annamari szavai felidézik azt a különleges pillanatot, amelyet sosem fog elfelejteni. "Nagyon félt, és úgy tűnt, hogy ez a vállalkozás szinte lehetetlen. Fél órán keresztül kergettük a szakadó esőben, bőrig áztunk, de végül sikerült elérnünk. Megnyugtattuk, adtunk neki enni és inni, majd elkezdtük keresni, honnan szökött el. Máig élénken él bennem az a csodás érzés, hogy segíthettem neki, és az öröm, amikor hazavittük a kis menekültet." Annamari szavai tökéletesen visszaadják édesanyja gondoskodó és szeretetteljes természetét. Ő volt az, aki mindig a családja mellett állt, aki élvezettel főzött ínycsiklandó ételeket, és akivel együtt fedezték fel a gyönyörű Tahitótfalu környékét, ahol a nyaralójuk állt. Az emlékek melege és a családi kötelékek ereje mindig is a szívükben él.

A sors furcsa és kegyetlen játéka, hogy a családi idillük nem tarthatott sokáig. Marikát a munka világának változásai, valamint életkorának előrehaladása miatt, alig ötvenévesen nyugdíjba küldték. Barátnője, Gál Jolán, így idézte fel a találkozásukat: "Nyugdíjasként nem találta a helyét. Azt mondta, tudod, elfogadom, megértem, hogy a képernyőn keresztül át kell adnom a stafétát a fiatalabb generációnak, de hogy egy ekkora intézményben semmilyen értékes tevékenységre nem lehetek hasznos, azt nem tudom felfogni. A fél életem a televízió, ha ezt elveszik tőlem, teljesen megbénulok."

A bemondónő lélekben összetört, talán ez is szerepet játszhatott abban, hogy éveken át jóindulatúnak diagnosztizált daganata mégis problémássá vált. Amikor ez bekövetkezett, lánya, Annamari még csak kiskamasz volt. Kettőjüknek csak tizenhat közös év adatott. Annamari számára később a feldolgozás részét képezte az édesanyja életéről forgatott dokumentumfilm.

"Fontosnak tartottam megcsinálni A nevetés és felejtés című diplomamunkámat. Segített tisztába tenni bizonyos dolgokat. Nemcsak bennem, hanem édesanyám karrierjének méltatlan leáldozásával kapcsolatban is. Helyette is feltettem a kérdéseket, amiket ő már nem tehetett fel, és ez megnyugtat. Ennyivel tartoztam az emlékének" - mondja Takács Marika lánya.

Képforrás: Mti, Fortepan/Rádió és Televízió újság, Archívum.