Tarzan mítosza: Amikor egy nemes úgy határoz, hogy elegendő a brit szokásokból, és visszatér a fák birodalmába.

Egy ketrecbe zárt vad viselkedése egy idő után a megszokás fogságába kerül. Minden egyes inger, ami éri, már ismerős, rutinszerűen reagál rá. Ám ha váratlan, szokatlan élmény éri, akkor a benne szunnyadó vadászösztön hirtelen életre kel, és viselkedésében, jellemében is megmutatkozik az ősi vad. Én ezt az intenzív élményt kerestem a film vásznán. Eleinte lenyűgözött a látvány, a bevezető szakasz magával ragadott, de aztán ez az érzés elhalványult, és csak vártam, hogy Tarzan legendája végre kibontakozzon – de hiába…

A külsőre átlagosnak és barátságosnak tűnő, idősebb Léon Rom kapitány (Christoph Waltz) személyisége folyamatosan felfedi kegyetlen oldalát, ám mégis, a film során senki sem fél tőle; inkább cinikus megjegyzésekkel reagálnak rá. Ez a karakter szomorú módon nem mutatkozik meg eléggé egyedinek, így egy kis eredetiség jól jött volna a megformálásához. Lipót király pénzügyi gondokkal küzd, és Léon Rom számára Tarzan csupán egyfajta „kulcs”, amellyel hozzáférhet egy titkos gyémántbányához, ami még inkább aláhúzza a szereplők közötti hatalmi dinamikát.

Miért ne létezne egy rejtett gyémántbánya a dzsungel sűrűjében? Egy olyan kincs, amely elegendő forrást biztosít a Kongóba tartó hadseregnek, hogy tovább növelje a rabszolgasorsba taszított kongóiak számát. Ez a folyamat pedig a király számára csupán egy új, jövedelmező lehetőséget kínál. Érdekesség, hogy a film cselekménye szerint ez a merész terv nem is a király agyszüleménye, hanem Léon Rom kapitányé, aki a saját ambícióit hajhászza.

Olyan érzésem volt, mintha egy különleges divatbemutatón ülnék, ahol éppen Tarzan „elegáns vadember” kollekcióját csodálnám. Sajnos a film nem tudta ezt a koncepciót kellően bemutatni. Úgy vélem, sokkal hangsúlyosabban kellett volna ábrázolni John Clayton (vagyis Tarzan/Alexander Skarsgård) „elegáns vadember” mivoltát, és azt a folyamatot, ahogyan visszatalál a Tarzan-i énjéhez. Végül is, ennek a felfedezésnek kellene a középpontjában állnia, ezért választottam ezt a filmet.

Mbonga, a törzsfőnök, és hűséges tanácsadói éppen a gyémántok birtoklásáért folytatnak tárgyalásokat Léon Rom kapitányjal. A törzsfőnök megfontoltan beleegyezett, hogy a kapitány hozzáférést kapjon a kincsekhez, csupán egy feltétellel: Tarzant el kell hoznia. A két fél megegyezésre jut, így Léon kapitány merész terve révén Tarzan egy különleges meghívásban részesül, amely Afrika felfedezésére szól.

Tarzan grófként John Clayton néven Londonban él a feleségével, Jane Porter Claytonnal (Margot Robbie) egy kastélyban. John először elutasítja a meghívást, de George Washington Williams (Samuel L. Jackson) doktor, az Egyesült Államok követe felfedi John előtt Lipót rabszolgaságbéli tevékenységét, amelyre bizonyítékokat akar szerezni, de csak John meghívója által juthat el Kongóba. Szóval John így már él a meghívóval.

John a származásáról és szüleiről édesapja naplója által tud. A filmben több flashback van. John visszaemlékezéséből megtudjuk, hogy a Clayton család (apa, anya és John csecsemőként) hajótörés miatt a dzsungelben ragadt. "A dzsungel mindent felemészt. Áldozatául esik az öreg, a beteg, a gyenge. Az erős nem." John édesanyja betegségben meghal, édesapjára, aki épphogy eltemette a nőt, gorillák támadnak és megölik.

Nos, kétségtelen, hogy az apa gondolatai és az ő naplója nem jöhettek létre abban az időszakban, amikor John még csak csecsemő volt. Az apja halála és az, hogy őt egy nőstény gorilla vette magához, csak John emlékein keresztül bontakozik ki előttünk. Furcsa, de mégis izgalmas módon ismerjük meg a történetet. Ráadásul Rupert Gregson-Williams zenei aláfestése igazán elragadó, és remekül kiegészíti a narratívát.

Jane örömmel várja, hogy visszatérjenek Afrikába, abba a helyszínre, ahol közösen felnőttek. Ami engem illet, Alexander Skarsgård gróf szerepében meglepően szokatlan választás volt. Az elegancia helyett inkább egyfajta visszafogottság, tartás és udvarias viselkedés jellemezte őt. Valahogy nehezen tudtam elképzelni, hogy ő egy gazdag gróf, aki a kastély falai között találja meg önmagát Jane mellett. Úgy éreztem, hogy nem rendelkezik azzal a finomsággal, amit egy ilyen karakter megkövetelne; inkább egyfajta távolságot sugárzott, mintha nem is teljesen önmaga lenne, hanem csupán egy félénk árnyéka a valóságnak.

John fokozatosan visszatért a vad ösztönök világába; a történetnek volt kezdeti íve és középpontja, de a végkifejlet sajnos elmaradt. Számomra világos volt, hogy a színészben ott rejlett a potenciál, hogy Tarzan teljes valójában megmutatkozhasson. Még ha éreztem is, hogy a férfi "Tarzansága" nem volt elég hangsúlyos, még így is nyilvánvalóvá vált, hogy Afrikában már nem rejtette el érzelmeit a környezetével szemben. Az a távolságtartás, amelyet az előkelőségek között tapasztaltam rajta, hirtelen eltűnt, és helyét átvette az őszinte, szabad érzés.

A film túl sok mellékágba ágazik, ami végső soron hátrányára válik. Különösen hangsúlyos, hogy mennyire részletesen bemutatja Jane ellenállását, és hogyan marad meg megtörhetetlen jellemként Léon Rom kapitány túszaként. A köztük lévő kapcsolat dinamikája is sok figyelmet kap, de ez a szál valójában nem annyira lényeges a történet szempontjából. Mindezek mellett Tarzan karakterének fejlődése sajnos háttérbe szorul, így nem tud igazán kibontakozni.

Nyolc éve hagyták el Afrikát, de a vadon lakói még mindig élénken emlékeznek Johnra. A látvány, ahogy ő és a leterített préda körül óvatosan közelgő oroszlánok egymásnak feszülnek, szinte festői. Kicsit furcsának tűnik, hogy egy vonat kanyarog a szegény afrikai tájban; meglepő, hogy éppen elefántagyarakat szállít. John, Jane és Williams végre megérkeznek a faluba. Tarzan és Jane olyanok, mintha Jane Austen romantikája összefonódna Rambó akcióival a kongói dzsungel sűrűjében. Ki ne vágyna egy ilyen különleges, izgalmas elegybe?

Tarzan egy ideig az emberek ellensége volt, mert azok úgy váltak felnőtté, hogy vadásztak a társaira. Tarzant gonosz szellemnek tartották, aki értett az állatok nyelvén, uralkodott felettük és le is győzte őket.

Este Léon Rom katonái megérkeznek a faluba, és a helyi bennszülötteket, köztük Jane-t is, foglyul ejtik egy hajón. Jane azonban nem adja könnyen magát: bátran kiáll a kapitány előtt, és többször is gúnyos megjegyzésekkel illeti őt. Számomra ő nem tűnik úri hölgynek, inkább egy bátor harcosnak. Eközben John, több törzstag társaságában, valamint William, a humoros kedvű segítője, elindul, hogy megmentsék Jane-t és a többi túszt. William karaktere sokszor komikus helyzetekbe keveredik, és vicces megjegyzéseivel fűszerezi a kalandot. Bár igazán meghatározó szerepe csupán kétszer van, de ez sem von le az értékéből...

Ahogy Tarzan belép a dzsungel sűrűjébe, a fák között váratlanul szembesül a gorillák izmos, impozáns alakjával. Különösen Akut, a hatalmas gorillatestvér, akivel egykoron szoros kötelék fűzte össze, most kihívóan áll elé. Tarzan, hogy felkészüljön a megmérettetésre, leveti felső ruházatát; ezzel nemcsak a fizikai határokat lépi át, hanem újra felfedezi belső Tarzan-énjét is. Akut, akinek minden izma az erőt sugározza, a dzsungel bátorságát és vadságát testesíti meg. A két óriás, a vadon hangjaiban összefonódva, vakmerő lendülettel rohan egymás felé, és a következő pillanatban már a harc hevében találják magukat. Az összecsapás izgalma és az erejük próbája lenyűgöző látványt nyújt, miközben a dzsungel zúgása kíséri küzdelmüket. Végül csak az egyikük kerül ki győztesen, de a másik sem szenved vereséget, hiszen a dzsungel szelleme mindkettőjüket formálja.

Ezzel eme helyzet megoldva, a gorillák elandalognak, én meg csak néztem, hirtelen üresen hagyva. William helyére teszi Tarzan vállát, és este ellátja a sebét. Az estében gyönyörű elefántok jelennek meg, és csendes békességet hoznak a fellappangó, ijesztő állati hangokkal teli, sötét dzsungelbe.

Tarzan és különös csapata egy váratlan kaland során, abszurd módon, felkapaszkodik a sínen száguldó vonatra. Útközben felfedezik, hogy a vonat célja egy hatalmas, 20 ezer fős zsoldos sereg szállítása Kongóba, ahol a gyilkolás és erőszak lesz a fő tevékenységük. Ezzel a sereg segítségével a helyi törzsek sorsa megpecsételődik: rabszolgasorba taszítják őket, és már 800 embert tartanak munkásként, akiket kegyetlenül kihasználnak. A helyzet hátterében Léon Rom kapitány áll, aki a terveit megvalósítva nem csupán a hatalmát növeli, hanem kormányzó tábornokká is avanzsál a jövőben. Az események egyre sötétebb fordulatot vesznek, és Tarzanék számára sürgetővé válik, hogy megakadályozzák ezt a rémes sorsot.

A hajón Léon kapitány feszülten nézett a nőre, és megkérdezte tőle, miért forralja Mbonga a férje halálát. Jane szavak nélkül, mégis súlyosan válaszolt: "Megölte a fiát." Később, ahogy a történet kibontakozik, fény derül arra, hogy a fiú halála mögött az áll, hogy elvette a gorilla édesanyjának életét. Az a pillanat, amikor a nőstény gorilla utolsó leheletét Tarzan karjaiban adja ki, szívszorítóan szép. Gyengéden simogatja a fiú arcát, mintha ezzel akarná kifejezni az elvesztett élet mélységes fájdalmát.

Tarzan és William ketten indulnak tovább Bomába, Kongó kikötővárosába. Khm... Ketten, hát, oké... Tarzan érzékszervei ismét kiélesedtek, ott hagyva Williamet lendületesen mélybe veti magát egy magas sziklaszirtről, s elkap egy liánt. Végre valami "Tarzani" jelenet! Tetszik is. Aztán liánról liánra kapaszkodva suhan - a jellegzetes, ikonikus Tarzan jelenet, ennyi legalább megvan...

Tarzan gyorsan száguld, mint egy vadállat, éppen akkor, amikor Léon katonái célba veszik Akuttot. A hős képes a lehetetlenre, és időben félrelöki a golyót, hogy megmenthesse barátját. Ezt követően mindenki folytatja az útját, mintha mi sem történt volna. Bár ez a jelenet nem hozott jelentős változást a történetben, mégis megmutatta számomra Tarzan igazi lényegét. Sajnos, ezen a ponton azonban úgy tűnik, hogy a karakter fejlődése itt megállt.

Boma utcáin már sok katona vonul, a levegő feszültséggel teli. A város, amelyet a 16. században európai kereskedők alapítottak rabszolgagyűjtő állomásként, most újra a harc színhelyévé vált. Léon kapitány, a hírhedt kalandor, sikeresen megszerezte a gyémántokat, és legalább ezer fős elit csapat védi őt. De a közelben már egy hatalmas túlerő is közeledik, 20 ezer harcos formájában. Tarzan, a dzsungel ura, elindult erősítésért. Vadállatok hadával, vagy inkább néhány oroszlánnal és egy csapatnyi robogó bölénnyel vágott neki az útnak. Mégis, valami hiányzik az egészből, valami, ami több, mint puszta számok és harci szellem. Talán egy váratlan szövetséges, vagy egy titkos fegyver, ami megfordíthatja a harc kimenetelét. A levegőben lüktet a feszültség, és a sorsukra váró emberek sorsa már csak egy lépésnyire van.

A vadállatok válogatás nélkül tarolják az embereket, főleg a temérdek bivaly. Csak rohanó bivalyhalmazt láttam, és hogy Tarzan futkosott. Meg William nagyban lövöldözött, de nem mintha sok értelme lett volna. Tarzan megmenti szerelmét, majd összeütközik Léon kapitánnyal, aki kiköt a folyóban, ahol bevégeztetik a sorsa. A megérkezett hatalmas sereg egyszerűen úgy dönt ezt látva, hogy nem fizetik meg őket eléggé, ezért visszafordul. Mi a...? Jó, itt igazán nagy beletörődés szükséges.

Egy év elteltével Afrikában megszületik Tarzan és Jane gyermeke. Tarzan tehát nem tért vissza grófi rangjához; inkább a fák között suhan a gorillákkal, a liánokkal játszadozva. A táj varázslatos, szinte mesebeli. De én nem azért ültem le a képernyő elé, hogy Jane életéről, Léon tábornokról, Kongóról, Bomáról, Lipót királyról vagy a rabszolgaságról tanuljak. Engem Tarzan története vonzott volna. Úgy vágj bele a filmbe, hogy ezt a tényt nem felejtheted el!