Ridley Scott lelkesen, állva tapsolva fejezte ki elismerését Piroch Gábor iránt, ezzel méltatva a művész munkásságát és tehetségét.

A Római-parton találkozunk, a büfé előtt, ahol illatos palacsinták sülnek. Az érkezése kicsit késlekedik, mert az SZFE diplomaosztóján ragadt el, ahol a végzős diákokkal beszélgetett, de végül autóval érkezik. Felső ruházata egy elegáns fehér ing és öltönynadrág, ami igazán jól áll neki. Amint leül, azonnal megosztja velem, mennyire ízletes itt a palacsinta, majd felveti, hogy játsszunk egy kört snóbliban, és akinek nem lesz szerencséje, az állja a számlát. Néhány izgalmas menet után, amikor épp kiegyenlítjük az állást, részletes instrukciókat ad a diós palacsintához, hogy kérjek neki extra lekvárt is. Pár perc múlva már a büfés hölgynek mondom el a rendelést. Közben ő figyelmesen méri a nyereményét, és időnként odapillant a vízen evező fiatalokra. "Én is kajakoztam a KSI-ben" – fűzi hozzá nosztalgikusan. Amikor rákérdezek, mi az, amit esetleg kihagyott az életéből, csak ennyit mond: "Sok minden kimaradt, de nem mondtam le róluk, hiszen még élek."

Csillaghegy szívében felnőtt gyermekként két évet töltött el a kajakozás világában, ahol nemcsak élvezte a víz adta szabadságot, hanem érmet is szerzett a diákolimpián. A lapátolás során megszerzett erőnlétét később a cselgáncs ringjében is kamatoztatta, így a sportág kihívásait is könnyedén vette.

"Nagyon erősek voltunk. Télen a tornateremben edzettünk, erősítettünk, a tanmedencében, és rengeteget futottunk. Utána meg mindennap fociztunk az utcán."

Hosszú ideig a középiskolai válogatott foci csapatának tagjaként játszott, majd a régi barátokból álló gárdájával együtt aratták a győzelmeket. 1967-ben azonban egy sorsfordító pillanat következett be: a csillaghegyi könyvesboltban rábukkant egy cselgáncsról szóló könyvre. Azonnal belépett, megvásárolta, és ez a döntés megváltoztatta az életét. A tatamin is szép eredményekkel büszkélkedhetett, de a foci, a katonaság, majd a filmipar más irányba terelte az útját.

1974-ben ezen a helyszínen készült el a Szerelem és halál című film, amelyben Woody Allen és Diane Keaton is szerepet játszottak. Abban a pillanatban, amikor dzsúdósként részt vettem a forgatáson, úgy éreztem, mintha egy álom valósulna meg. Ekkor döntöttem el, hogy semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy a filmszakmában dolgozhassak – és hogy ezt a szenvedélyt minden más elé helyezzem.

A szocialista Magyarországon a filmesek világa olyan titokzatos birodalom volt, amelyet az átlagemberek csak távolról szemlélhettek. Ezt a különleges atmoszférát nem csupán a vetítések varázsa határozta meg, hanem a mögöttes történetek és álmok is, amelyekkel a filmek gazdagították a mindennapokat. Amint említem ezt, ő azonnal nekiáll sorolni az okokat, amelyek miatt ez a világ annyira vonzó és elérhetetlen volt számunkra.

"Az akkori filmesek urak voltak, és én a legnagyobbakkal dolgozhattam. A Szemtől szembe című filmben, amit Várkonyi Zoltán rendezett, Latinovits volt a főszereplő. Amikor bejött a szettbe, lecsendesedett minden. Rögtön ő lett a középpontban. Még Várkonyi is egészen másképp szólt hozzá, mint a többi színészhez. Sándor Pali bácsival a filmgyárban forgattuk az Itt járt Mátyás királyt. Kósa Ferenc Ítélet című filmjében az akkori fizetésekhez vagy a statiszták gázsijához képest nagyon sok pénzt, 150-200 forintot kaptunk egy napra.

A Gyula vitéz télen-nyáron című film forgatásán először a lovas kaszkadőrök látványa ragadta meg a figyelmét.

"Olyannak tűntek, mintha a hátuk mögött egy nyereg lakozott volna, amikor a világra léptek. Vágytam volna, hogy közöttük lehessek. De ők nem mások voltak, mint öttusázók vagy lovas versenyzők, akik még a legvadabb csődöröket is meg tudták lovagolni."

Aztán ő is nyeregbe pattant, és az első próbálkozása felejthetetlen élménnyé vált:

"Szóltak, hogy másnap Pomázról mennek át Borosjenőre lovakkal a forgatásra, és megkérdezték, tudok-e lovagolni. Hát - gondoltam magamban - ez se lehet nehezebb, mint a többi sport, és rávágtam, hogy tudok. Rendben, várnak reggel hatkor a lovardában. A faterom adott három szem kockacukrot, mert attól majd kedves lesz a ló. Megérkeztem, rettenetes nyüzsgés, emberek rohangálnak, lovak összevissza. Jön a felvételvezető, mondom, Piroch Gábor vagyok, és jöttem lovagolni. Kérdezik, hoztam-e csizmát. Persze hogy nem vittem, nem is volt nekem olyan. Talált egyet, megyek az istállóba, már alig volt bent pár állat. Jön az istállómester, kérdi, mire ülsz? Mondom, nem vagyok itt járatos, melyikre kéne? Hát figyelj, ott a Sátán a sarokban, nyergeld fel, és a kezembe adja a kantárt meg a nyerget. Egy lovászgyerek épp villázta a trágyát, mondom neki, ne haragudj, segítenél? Úgy nézett rám, mint egy apagyilkosra. Fölnyergelte, meghúzta a hevedert, rátette a kantárt, kipucolta a patáit, aztán odaadta: viheted. Kimentem az udvarra, már mind a harminc lovas ott várakozott. Fölszálltam valahogy, erre egy morc pofa azt mondta: ügessél már egy kört! Megkérdeztem, mi az az ügetés, erre csak annyit szólt: szállj le! Ők ellovagoltak, én meg ott maradtam három szem cukorral a zsebemben."

Másnap a pomázi lovardában találta magát, ahol saját pénzéből állta a tanítás költségeit. Ahogy egyre több tudásra tett szert, lehetőséget kapott arra, hogy szerepeljen a "Szerelem és halál" című filmben. A forgatás során kellékeskedett, lovászkodott, és persze lovagolhatott is. Sződligeten bukkant rá élete legkedvesebb lovára, Mancira, akivel együtt fedezte fel a trükklovaglás rejtelmeit. Figyelte a tapasztalt lovasokat, és kifejlesztette a saját trükknyergét, miközben minden irányba pörögve teljesítette a kihívásokat.

A nyolcvanas évek elején elhatározta, hogy útnak indul az NSZK-ba, más néven Nyugat-Németországba. Hallott a Karl May iránti hatalmas lelkesedésről, amely ott uralkodott, és arról, hogy egész show-műsorok épülnek a híres hőseire, amikhez természetesen lovasokat is keresnek. Két jelentős állandó műsor futott az NSZK-ban, és ő mindkettőben részt vett. Ekkorra már itthon megalapította a saját csapatát, ahol heti három alkalommal tornateremben gyakorolták az akrobatikát, emellett lovagoltak, futottak, műugrást tanultak, és a leselejtezett crossmotorokat is szakszerűen "gyilkolták".

Folyamatosan edzettünk mind a négy kaszkadőrkategóriában: gyalogos, lovas, autós és motoros. Ekkor már szépen kezdtem fejlődni. 1990-ben beszereztem egy légzsákot egy westernszínháztól, amit átalakíttattam, és a mai napig megvan. Ezzel harminc méterig lehetett ugrani. A következő évben pedig részt vettem egy Karl May ünnepi játékokon, ahol sikerült egy 26 méteres ugrást végrehajtanom. Azóta a legnagyobb ugrásom hatvan méterről történt, ami azóta is a rekordom.

Aztán ott van az a különös eset is, amikor a veszprémi viaduktról leugrott egy mozgó kamion tetejére. Ezt a pillanatot még ő sem biztos, hogy fel tudja idézni...

Miután letette a cowboykalapot, minden energiáját a filmkészítés világának szentelte. Az első komoly nemzetközi sikere a "Menekülés a győzelembe" című nagyszabású hollywoodi produkció volt, amit követett az "Oroszlánszív" 1985-1986 között, Franklin J. Schaffner rendezésében, valamint a "Vörös zsaru" Arnold Schwarzenegger főszereplésével. Ebben az időszakban baráti kapcsolatot alakított ki Andy Vajnával, majd 1989-ben elhatározta, hogy megpróbálja szerencséjét Amerikában. Pénzügyi nehézségeit kölcsönökkel orvosolta, majd fogott egy sporttáskát, tele a korábbi munkáiról készült profi kazettákkal, és nekivágott az ismeretlennek.

Zsebében már ott lapult néhány figyelemre méltó ajánlólevél, köztük Menahem Golan izraeli producere, aki híres volt arról, hogy sorra gyártotta a látványos akciófilmeket olyan ikonikus sztárokkal, mint Chuck Norris, Sylvester Stallone, Sean Connery és Charles Bronson. Mivel Golan több alkotásában Piroch Gábor is részt vett, a rendező-producer szívesen ajánlotta őt. Miközben sorra látogatta a hollywoodi filmipar nagyágyúit, egy irodában egy hatalmas makett vonzotta magára a figyelmét. A makettre a "Total Recall" felirat volt írva. "Valami film készül itt" - gondolta magában. A filmes szakma nagyjai kedvesen fogadták, majd elbúcsúztak, mondván, ha bármilyen hírük lesz, értesítik. Az idő múlásával azonban lejárt a vízuma, és a pénze is elfogyott, így kénytelen volt hazafelé venni az irányt.

Egy napon, miközben itthon dolgozott, egy barátja jelezte neki, hogy Amerikából keresik. A haver nem beszélt angolul, de volt egy vezetékes telefonja, ami az ő számára is igazi kincsnek számított. Mivel neki nem volt telefonja, a barátja számát hagyta hátra Los Angelesben, mielőtt elindult. Az első postával azonnal visszahívta a tengerentúli számot, és egy hét múlva már Mexikóvárosban találta magát, ahol a magyarul Emlékmás, a világ többi részén pedig Total Recall néven ismert szuperprodukcióban dolgozott. Ahogy Schwarzenegger karaktere, ő is egy ideig tanácstalanul állt, nem tudta, ki is ő valójában, és hol is van.

Egymás után jöttek a nagy filmek, olyanok, mint a Hudson Hawk, Az ifjú Indiana Jones kalandjai, A leghosszabb nap, a Mr. és Mrs Smith, a Múmia, a Trója, a Hellboy, a Z Világháború, a Titanic, a Szárnyas fejvadász 2049, a Mennyei királyság, a Dűne... és még nagyon hosszan sorolhatnánk.

A zöld kártya megszerzésében mégis egy orosz származású bevándorlási ügyekkel foglalkozó amerikai jogász, Violetta Mordukhay segített, akinek Gárdos Éva Amerikai rapszódia című filmje volt a kedvence.

Közben otthon sem tétlenkedett, hiszen olyan emlékezetes alkotások fűződnek a nevéhez, mint a Szerencsés Dániel, a Dögkeselyű és a Roncsfilm, valamint számos Bujtor-film. Szerepet kapott a Szabadság, szerelem, a Kincsem és a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmekben is. Természetesen sok más remek művet is készített, de mindet itt nem lehetne felsorolni.

Jelenleg is aktívan dolgozik, habár a forgatások száma csökkent. Ennek ellenére kreatív energiáit könyvek írására, saját filmje készítésére és szakmai tanácsadásra fordítja. Emellett egyetemi tanárként is tevékenykedik, ahol nemcsak tudását osztja meg a hallgatókkal, hanem szenvedélyesen mesél a filmes ipar kihívásairól és lehetőségeiről. Az egyetemi tanítás során különösen fontos számára, hogy a diákok ne csak elméleti tudásra tegyenek szert, hanem gyakorlati tapasztalatokat is szerezzenek, ezért élénken beszél a saját tapasztalatairól és a különböző projekteken szerzett élményeiről.

Kérlek, meséljek egy kicsit az utamról. Már a 2000-es évek elején beiratkoztam az UCLA-ra, mert az akciórendezés vonzott, de végül nem éreztem igazán a helyem. Az igazi szenvedélyem az volt, hogy megtudjam, miként juttathatóak el a vászonra azok a jelenetek, amelyekben én is részt veszek, kezdve az akciók megtervezésétől egészen a technikai megvalósításig, ami a látványt életre hívja. Számos alkalommal volt szerencsém megfigyelni a szakma kiválóságait, és több saját filmem is készült, ahol az akciókat én álmodtam meg. Például a Kincsem című filmben az egyik emlékezetes jelenetben...

A filmeken ezt vagy a second unit director csinálja, vagy az akciórendező."

Amikor rákérdezek, mi a különbség, mindig próbálja megnyugtatóan és részletesen kifejteni a választ.

Az akciórendező feladata, hogy megragadja a dinamikus jelenetek lényegét. Képzeljük el, hogy éppen egy verekedős jelenetet forgatunk, és te éppen a Dunába zuhanasz. A film rendezője pedig különböző kiegészítő felvételeket szeretne, például azt, ahogy egy kóláspohár a földre zuhan, és a szilánkok ezer irányba repülnek. Ezt a másodlagos rendező a saját csapatával rögzíti, de közben neki is el kell sajátítania az akciók megtervezésének és megvalósításának fortélyait. Érdemes megjegyezni, hogy bár az akciórendezés és a filmes rendezés szorosan összefonódik, léteznek olyan rendezők is, akik kizárólag az akciójelenetekre specializálódtak.

Tehát nagy az igény és a hiány, így hát javasolta, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem indítson ilyen képzést is. Az első körben egyéves master indult, ahová filmes diplomával lehetett jelentkezni. Ez a csapat végzett nemrég. Gulyás Buda volt az osztályfőnök, Piroch Gábor, az ötletgazda pedig azokkal az akciójelenetekkel foglalkozott, amelyeket a diákok kaszkadőrökkel forgattak.

Az én feladatom az, hogy segítsenek elsajátítani a jelenet írásának és rendezésének fortélyait, valamint azt, hogy a költségvetéssel is tisztában legyenek. Fontos, hogy tudják, mennyibe kerül egy profi kaszkadőr és a megfelelő felszerelés, mintha éppen egy amerikai filmet készítenénk.

Amikor végül arról kérdezem, hogy a tudás, gyakorlás és tehetség mellett mennyi őrültség kell ehhez a szakmához, kicsit elhallgat, ezért megkérem, hogy illusztrálja a válaszát azzal, amikor levezetett egy Ikarus buszt a Margit hídról.

Ez egy igazán emlékezetes tévés produkció volt, ha jól emlékszem, Nahlik György vezette a csapatot abban az időszakban. Az ugrás, amit végrehajtottunk, a folytatáshoz képest gyerekjáték volt. A Vígszínház előtt indultunk, és 65-tel száguldottam fel a rámpára. Szépen nyomtam a gázt, mert apám, aki buszsofőr volt, mindig azt mondta: "Gábor, ha nyomod a gázt, a hátsó kerék körül nagy lesz a nyomaték, de ha elengeded, akkor azonnal lefittyed." Amikor a többiek már kiugrottak, én még mindig tapostam a pedált. Pörgés közben 180 fokos fordulatot vettem, míg a hátul ülő haverom teljes 360 fokot forgott – ez a híres kígyófarok-effektus. Közben kerestem a víz helyét, és tudtam, hogy hatalmas zuhanás vár rám a végén. Végül négy bordám eltört, két csigolyám megrepedt, és a vesém évekig fájt. De amikor az amerikai kollégáknak megmutattam a filmet, üvöltve csapkodták a vállam. A Titanic forgatásán 150 kaszkadőrrel dolgoztam, és mindegyikük a barátommá vált, miután látta ezt az ugrást.

Aztán rátér a nehezebb részre: "A csapatunk képviseletét ellátó srácnak azt mondták, hogy a szponzorok nem teljesítettek, így mi sem látjuk viszont a ránk eső pénzt. Körülbelül egymillió forinttal tartoztak nekünk. Néhány héttel az akció után a fiú felmászott a székház tetejére, és bejelentette, hogy le fog ugrani. A tűzoltók, rendőrök és mentők sürgősen kivonultak, de ő csak hajtogatta, hogy ugrani fog, ha nem hívják oda Nahlikot. Amikor végre megérkezett, a fiú azt kérte tőle, hogy mutassa be az aláírt szerződést, mivel nekünk nem utalták át a pénzt, holott az anyagot már leadtuk. Nem mozdult a székház tetejéről, amíg végül egy bottal el nem juttatták neki az aláírt dokumentumot. Miután eltette, közölte a tűzoltókkal, hogy akkor most már indulhatunk."

Egyébként ez is benne lesz a nagyvilágban dolgozó magyar kaszkadőrök kalandjairól szóló filmjében, amelynek most írja a forgatókönyvét. Ígéri, hogy bátran válogat a különleges sztorik közül, és a filmes része is magas színvonalú lesz. Erről kezeskedik, ahogy annak idején Orlando Bloomnak is megígérte, hogy kardjával vágta közben épp csak egy kicsit érinti meg a fejét. Aki látta a Mennyei királyságot, tudja, hogy amire Piroch Gábor rábólint, azt be is tartja.

Amikor a felvétel során a színész feje finoman találkozott a vágtázó kaszkadőr kardjával, Ridley Scott kilépett a videósátorból, és az egész stáb előtt tapsot kért Gábornak. "Igen, ezt az érzést soha nem cserélném el semmiért!"