Paradicsom mezőin...
Nem, az Olvasó nem húzott rossz lapot, és a szerkesztők sem hibáztak, amikor ezt a szöveget választották. Nem egy karácsonyi különszám elmaradt írásáról van szó; ez a mű már a jeles ünnep után készült, csupán egy apró részlete idézi meg a múltat.
"Paradicsom mezeibe' van egy szőnyeg leterítve. Azon van egy rengő bölcső, benne fekszik a Teremtő" - hallottam az egyik általam meglátogatott karácsonyi koncerten, iskolások előadásában nemrégiben. Azóta sem ment ki a fejemből a dallam. Régóta ismerem pedig, afféle karácsonyi kánta, azaz köszöntő, amellyel régen, azokban a szép időkben, kékre fagyva, "ami van" ruhában, rongyos cipőben járták a gyermekek sorra a házakat, egy-két almát, diót, netán egy szelet kalácsot remélve énekükért. Szép idők voltak ezek valóban, csak rettenetesen nehezek. Szóval hallgatom a dalt, magamban dúdolom, és csak sajnálni tudom, hogy hangosan nem énekelhettem velük. Ám most valahogy a szokásosnál is mélyebben érintett a versszak utolsó sora: Bölcsőben fekszik a Teremtő. Ott, a mezőn, a pusztában, igaz, szőnyeg van alatta. Ám folytatódik a dal: "Bal keziben aranyalma, jobb keziben aranyvessző. Hogyha aztat megzúgítja, zúg az erdő, cseng a mező. Az angyalok énekelnek, az emberek ünnepelnek."
A Teremtő hatalma határtalan, egy gyenge érintéssel zene születik a mezőn, és az erdő mélyén is csengő dallamokat hív elő. Az angyalok kórusa magasztos énekével tölti be a levegőt, míg az emberek boldogan ünneplik a csodát, amely körülveszi őket.
Egy különleges módon ünnepeltük mi is ezt a kis országot, amely valóban megérdemli a jobbat. Mindenki a saját stílusában tette ezt: volt, aki zenével, volt, aki tánccal, és volt, aki csendes kontemplációval. Érdekes lenne megszámolni, hányszor bukkantunk a különféle médiákban a „szeretet” szóra, nemde? De emellett ott voltak a jóság, a segítségnyújtás, a boldogság – mind olyan kifejezések, amelyek tele vannak szépséggel. Vajon mindenki valóban érti, mit is takarnak ezek a szavak? Egy bölcs ember azt mondta, hogy amikor már semmit sem tudunk adni, mert mindent átadtunk, akkor érkezik el a szeretet. Így hát, ha csak egy dolog marad a sok szép közül, az talán ez.
Aztán egybe gyűlt a család, ahogy a szülőfalumban mondani szokták: ádámévakor. Ezen a huszonnegyedikén ünnepeljük a két névnapot, és nálunk az ünnep előestéje sosem volt szentestének nevezve. Az emberek örömmel üdvözölték egymást, csonka családok hetekig egyeztettek, hogy azokkal töltsék az ünnepet, akikkel legalább elviselik egymást. De sokan maradtak egyedül, sőt, magányosan - mert ez a két szó nem ugyanazt jelenti. Volt nekünk egy drága I. nénink, aki egész életében egyedül élt. Soha nem volt párja, gyermeke, a nővére gyermekein keresztül élte át az anyai érzéseit. Aztán rátalált az enyémekre, és hihetetlen tudással, valamint még nagyobb szeretettel vette őket pártfogásába. A szomszédunkban lakott, és amikor meglátta, hogy babakocsit tologatunk, így szólt: "Fiú?" "Igen." "Meg van keresztelve?" "Igen." "Lesz testvére?" "Igen." Na, így rendben is voltunk, le voltunk káderezve, ráadásul pozitív eredménnyel. Innentől kezdve mindenben segített, és soha egy fillért sem fogadott el hatalmas munkájáért. Bármikor szükségem volt rá, ő mindig rendelkezésre állt, hiszen már nyugdíjas volt. A gyermekeim imádták őt, és rengeteget tanultak tőle. A mai napig emlegetik a történeteit, mondásait sosem felejtik el. Közel százéves volt, amikor a kegyetlen covid miatt visszatért ahhoz a helyhez, ahonnan érkezett. Biztos vagyok benne, hogy az angyalok között előkészített, párnázott helye volt. Szóval ő általában egyedül töltötte az ünnepet, csak néha jött el hozzánk, pedig mindig hívtuk. De ő sosem érezte magányosnak magát, akkor sem, amikor egyedül gyújtotta meg a csillagszórót. Vele volt az Úr, akivel naponta imádkozott, és akivel mindent megbeszélt.
