"A darab nem a realitás talaján áll, és az előadás sem ezt tükrözi."

Néhány napja mutatta be a Komáromi Jókai Színház Stanisław Ignacy Witkiewicz Hőbörgő János Mátyás Károly című drámáját. Az előadás rendezője, Gardenö Klaudia 2017 és 2022 között végezte el a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem bábrendező szakát. Azóta nem sokat pihent: az utóbbi 4 évben 14 előadást rendezett, ebből tizenkettőt különböző független formációkkal. Kereső, kísérletező alkat, az innovatív formák, a különböző médiumok, művészeti ágak összekapcsolásában rejlő lehetőségek foglalkoztatják. De azt is hozzáteszi: egyszer majd szeretne stabil közegben dolgozni, ahol adott az együtt fejlődés esélye, ahol nem kell minden projektnél mindent elölről kezdeni... Komáromba másodszor tér vissza rendezőként; tavaly a Tábornokok uzsonnáját vitte színre a pozsonyi színművészeti magyar hallgatóival.

Pont tíz éve, 2015 elején mutatta be a Komáromi Jókai Színház Spiró György Csirkefej című drámáját. Ebben, a Bakfis szerepében feltűnt egy fiatal lány, aki akkor egyebek mellett azt mesélte magáról: Svédországban született, Garamkövesden él, a váci zeneművészeti szakközépiskolában tanul jazzéneket, a nagybőgőzés foglalkoztatja... Ez volt az első "szakmai jelenésed" ezen a színpadon. Élők az emlékeid?

Természetesen élnek! Én is ott éltem, a színház mélyén, a pincék sötétjében. Éjjelente felküzdöttem magam a nagyszínpadra, hogy gyakoroljak. Az ajtót tologatva próbáltam megteremteni a jelenetem ritmusát, hogy ne csak a rendező vállára nehezedjen a felelősség, hanem legyenek saját ötleteim is.

Bár nem először léptem színpadra, ez a pillanat különleges volt számomra. Tizenöt éves voltam, amikor Mokos Attilával a Vörös Rébéket gyakoroltuk. Egy szavalóversenyen találkoztunk, és ő készséggel vállalta, hogy segít nekem. Nagyon megkedveltem, mert rendkívül pragmatikusan közelítette meg a munkát: minden pont és vessző helye megvolt, a belső monológra időt kellett hagyni, és tudni kellett, hogyan indítsuk el a következő mondatot. A szövegbe rajzolható kotta pontosan megmutatta a hangsúlyokat, így nem kellett mindent "színészként" megoldanom. Ez a megközelítés, a zene iránti vonzalom miatt, ma is nagyon közel áll hozzám. Hiszen a ritmus legalább annyira lényeges, mint a színészi jelenlét.

Színészi pályára vágytál?

Pár iskolát már váltottam, mire Vácon megtaláltam a helyem, de azt mindig is éreztem, hogy a színház az én világom, ott megvan az a közösségi érzés, ami az életemből hiányzott. Csak azt nem tudtam egészen pontosan, hogy milyen szakmák is vannak a színházban. Ezért aztán 2014-ben jelentkeztem a budapesti színművészetire, harmadrostáztam is zenés színész szakon. Senkit nem ismertem a tanári karból, nem volt rajtam nyomás, hogy úristen, kik ülnek velem szemben. Ez adott egy olyan lazaságot, ami miatt nagyon bírtak. Miután közölték, hogy nem vettek fel, Novák Eszter elhívott beszélgetni, mondta, hogy szerinte a színházban a helyem, csak abban nem biztos, hogy színészként. Aztán elhívott a következő héten a zenés rendezők harmadrostájára. Az a hét is csodálatos volt, esténként jártam a felvételi bizottsággal nézni az elkészült jeleneteket. Ott volt Forgács Péter is, aki a Csirkefejet rendezte, ő hozott el a komáromi produkcióba. Az összes próbát végignéztem. Itt éreztem meg, hogy a rendezői munka valószínűleg közelebb áll hozzám: ha színészként kellett csinálnom valamit, azt is fölülről néztem.

Ettől a felismeréstől mennyire vezetett egyenes út a bábrendezői diplomáig?

2015-ben újra megpróbáltam a színészmesterséget, mivel az évben nem indult zenés rendezői szak. A felvételi során nem sikerült bejutnom, és úgy éreztem, hogy szükségem van egy kis szünetre, valami új élményre. Írtam több színháznak, Svédországban és más helyeken, hogy lenne-e lehetőségem próbafolyamatokat megtekinteni. Örömmel válaszolt a koppenhágai Királyi Színház, ahol szívesen láttak; egy ideig ott dolgoztam. Később Malmőben bukkantam egy független társulatra, ahol nem kész darabokon dolgoztak, hanem egy dokumentarista rock-performance-t készítettek az egyiptomi forradalomról és az identitás kérdéseiről. Az egyik főszereplő egy palesztin-egyiptomi származású színésznő volt, akinek az anyanyelve a svéd, míg a másik egy egyiptomi rocksztár, aki a forradalom után menekült Svédországba. Ahogy teltek a hetek, egyre több feladatot bíztak rám, és amikor a gyakornoki időszakom végéhez értem, azt mondták, hogy szívesen látnának továbbra is a csapatban.

Számos fesztiválon vettem részt, és mindig is érdekelt, hogy hol milyen különleges előadások zajlanak. Találkoztam számos érdekes, nehezen kategorizálható produkcióval, amelyek mindig is jobban megragadtak, mint a klasszikus realista színház. Ezek az előadások zenét, lenyűgöző vizuális elemeket és tehetséges színészeket ötvöznek, mintha minden eszköz egyenrangú szerepet játszana az élményben. Legutóbb Dánia hívott: Aarhusban, egy régi alternatív színház falai között töltöttem el több mint egy hónapot. Ott éppen egy különleges installációt készítettek: hét óriáskonténer állt a tengerparton, melyek a tenger, a halál, az elmúlás és az idő viszonyait kutatták. Minden konténer külön-külön fókuszált a téma egy aspektusára: volt benne írásvetítős szegmens, installáció, zene és színészi játék is. Ezt követően egy svájci alternatív színházban is lehetőségem nyílt megfordulni, ahol szintén izgalmas élmények vártak rám.

Pesten abban az évben új bábrendező szakot indítottak, ami számomra igazi felfedezés volt. Azonnal lenyűgözött, hogy ez a képzés nem csupán a klasszikus, realista bábozásra fókuszál, hanem az "összművészetiség" szellemében bontogatja szárnyait. Felvettek, és az elvárásaimat messze túlszárnyalta az élmény. Az alapképzés során ugyanazt a tudást kaptuk, mint a prózai rendezők, ugyanazoktól a kiváló tanároktól, ehhez pedig heti 4-6 órányi extra órát is beépítettek a programba. Zenés mesterség, bábmesterség – a műfajok kiválasztásában részben szabad kezet kaptunk, így mindenki a saját stílusához legjobban illeszkedő formában dolgozhatott. A harmadévben jött el az első vizsgánk ideje, amikor konkrétan bábot kellett rendezni. Ez a feladat különösen közel állt a szívemhez, mert a groteszk világában igazán megtaláltam önmagamat. Emellett számos izgalmas projektbe is belefogtam: készítettem interaktív Zoom-előadást az álhírekről, élő összművészeti sétát tartottam a városban a Covid-lezárások alatt, ami flashmobbal zárult a villamoson, valamint táncetűdöt koreografáltam a háztetőn, és még egy hétfős fúvószenekart is mozgósítottam a Kazinczy utcában. Mindezek az élmények pedig nemcsak a szakmai fejlődésemet segítették, hanem a kreativitásomat is határtalanul szabadjára engedték.