Nagy Kornél: Egy-két légiós évet szívesen ajánlanék minden hazai kézilabdázónak, mint egyfajta titkos receptet a fejlődéshez.

Nagy Kornél élete számos különböző irányban alakulhatott volna, de ő a saját legrosszabb döntésének tartja, hogy 24 éves korában elfogadta a Veszprém ajánlatát. Ugyanakkor jól tudja, hogy ez a nehéz pillanat vezetett el ahhoz, hogy végül Dunkerque-ben találja magát. A 131-szeres magyar válogatott kézilabdázó Franciaországban érte el a csúcsot, és büszkén mondhatja el magáról, hogy tagja volt annak a bajnokcsapatnak, amely sikeresen megdöntötte a már katari háttérrel rendelkező Paris Saint-Germain uralmát. Nyáron visszavonult a pályafutásától, de jelenleg csapatmenedzserként tevékenykedik, ahol az átigazolások lebonyolítása is a feladatai közé tartozik. Ezért a magyar szurkolók is bizakodhatnak, hiszen Kornél folyamatosan keresgél, és új lehetőségeket kutat. Interjú.

Gyerekkorában számos sportágban kipróbálta magát, emellett szenvedélyesen zenélt és táncolt is. Végül a bátyja inspirációja nyomán a kézilabda világában találta meg a helyét. Most, amikor visszatekint a pályafutására, milyen érzésekkel és tapasztalatokkal gazdagodva értékeli az eddigi útját?

Ha egy ilyen friss lezárás után végiggondolom az életem, nagyon elégedett vagyok. Pedig nem úgy indult, hogy profi kézilabdázó leszek. De annak idején egy nagyon jó közösség alakult ki Nádudvaron. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Nádudvaron az egyetlen labdajáték, amit űzni lehetett, az a kézilabda volt. Persze ment mellette kick-box, sakk és ilyesmi, de kosár vagy foci semmi. A barátokkal szerettünk kézilabdameccsekre járni, és amikor a tesóm elkezdett játszani, azt mondta, "Gyere velem, próbáld ki!" Így kezdődött. Semmi tudatosság nem volt benne, egyszerűen sportos gyerekek voltunk. De akkor nem gondoltam, hogy válogatott kézilabdázó lehetek. Aztán persze éreztem, hogy ügyes vagyok, de igazából a közeg az, ami ott tartott. Szerettem edzésre járni és a barátokkal tölteni az időt. Jó edzővel dolgoztam, aki sokat invesztált belénk, 10-11 éves korunkban szinte minden nap volt edzésünk.

Elégedett vagy a teljesítményeddel? Kihasználtad minden egyes lehetőségedet?

Nincs bennem hiányérzet, úgy érzem, hogy a pályafutásom kerek egészként zárult, tele kihívásokkal és gyönyörű befejezéssel. Teljesen elégedett vagyok ezzel. Ezzel szemben a feleségem, Ivett, sajnos másképp élte meg a pályafutása végét. Az utolsó csapata a másodosztályú Nantes volt, de miután miattam egy hirtelen döntés következtében megszüntette a két és fél éves szerződését, Dunkerque-be költözött. Az ő számára a kézilabda világa egyik napról a másikra eltűnt, míg én tudatosan készülhettem a búcsúra. Amikor elindultam a 2023-24-es szezonra, már teljesen tisztában voltam azzal, hogy ez lesz az utolsó évem itt a városban, és én a klubnál maradok. Míg én fokozatosan zártam le a dolgokat, Ivett számára ez a folyamat hirtelen és fájdalmas volt, ami a mai napig súlyos terhet jelent számára.

Sok minden rejtve maradt a magánéletében...

Mert nem vagyunk bulvár- és közszereplők, és nagyon régóta eljöttünk otthonról. A mi komolyabb megismerkedésünk idekötődik Franciaországhoz, mert azon kívül, hogy Dunaújvárosban ismertük egymást, egy klubban játszottuk, nap mint nap találkoztunk és köszöntünk egymásnak, nem volt semmilyen kapcsolatunk. A mi szerelmünk itt, Franciaországban kezdődött - ezért lehet, sokan nem is tudják otthon, hogy mi egy párt alkotunk, és van két szép gyerekünk.

Itthon három különböző csapatban szerepelt: hogyan idézi fel a Békésben, a Dunaferrben és a Veszprémben eltöltött időszakokat?

Békésre jó szívvel gondolok vissza, nagyon sokat köszönhetek annak az időszaknak. Ott középiskolásként már egyedül, a családtól távol, kollégiumban éltem, és próbáltam átmenni a felnőtt életbe. Profi szerződéssel rendelkeztem, ami akkoriban óriási dolog volt. De a legnagyobb, hogy 16-17 évesen már első osztályban játszottam. A Békés abban az időben liftezett, egyik évben feljutott, majd kiesett. De nekem óriási lehetőséget adott, nagyon sokat játszottam, rengeteget fejlődtem. Szerencsés időszak volt, mert, ha elmegyek egy viszonylag nagy és stabil NB I-es csapathoz, ott nem biztos, hogy megkaptam volna ezt. Aztán jött a dunaújvárosi időszak, ahol hihetetlen csapat jött össze: Mikler Roland Császár Gábor, Iváncsik Tamás, Törő Szabolcs, Grebenár Gábor, Peter Kukucka és a két nagy öreg, Rosta Miklós és Kemény József terelgetett minket fiatalokat. Az is nagyon jó és éhes csapat volt, mindenki nagyon jó kézis akart lenni, és alá is rendeltünk ennek mindent. Sajnos, miután a klub anyagi problémákkal küzdött, mindenki otthagyta.

A veszprémi időszak volt az a pont, ahol valami nem stimmelt. Ma már nehezen tudom felfogni, hogy miért hoztam meg azt a döntést.

Emlékeim szerint régen a Szeged is érdeklődött iránta, de végül a Veszprém mellett döntött. Mi lehetett az, ami a klubot olyan vonzóvá tette számára?

Beszéljünk Szegedről, mert ez a csapat mindig is különleges helyet foglalt el a szívemben. Az egész pályafutásom során vágytam arra, hogy a szegedi színekben játszhassak. Már Békésből is keresetek, Mezei Ricsi pedig személyesen jött el Nádudvarra, hogy megbeszéljük a dolgokat. Később, a Dunaferrből is kétszer megpróbáltak elcsábítani, majd amikor Juan Carlos Pastor lett a Szeged edzője, ő is felkeresett, és személyes találkozóra is sor került. Azt akarta, hogy csatlakozzak hozzájuk, de végül nem léptem. Ha visszagondolok arra az időszakra, bevallom, nem tudom pontosan, miért választottam a Veszprémet. Találkoztam Hajnal Csabával, aki meggyőzött arról, hogy ott a helyem, és elhittem, hogy lehetőségem nyílik játszani a csapatban. Nem gondoltam, hogy kezdetben kulcsszerepet kapok, de úgy éreztem, gólkirályként majd bizonyíthatok. Aztán, amikor Pécsre látogattunk, és tíz góllal vezettünk, még akkor sem kaptam lehetőséget. Ez nagyon megviselt, az önbizalmam a mélypontra került. Most, hogy már más szemszögből tekintek vissza, rájövök, hogy ha akkor nem így alakulnak a dolgok, valószínűleg nem jövök Dunkerque-be, nem tölthetem itt a következő 13 évet, és nem lehetnék francia bajnok. Talán Ivett életében sem lett volna olyan fordulat, mint ahogy végül alakult.