"Ma a konzervativizmus képviselete valódi lázadásnak számít" - Ákos új dokumentumfilmjében határvonalat lép át.

Miközben ültem a moziteremben és az Ember maradj - Az Ákos-sztori. Eddig képsorait néztem, az jutott eszembe, hogy ennek a filmnek el kellett készülnie, méghozzá most. Csodálatos korlenyomat egy régóta szupersikeres emberről, akiben mégis elemi sértettség dolgozik amiatt, mert vannak, akik nem szeretik őt.

Fájdalmas belegondolni, hogy ha Kriskó László rendező és Hábermann Jenő producer nem mozdítanak meg mindent az Ákosról szóló dokumentumfilm megvalósítása érdekében, és esetleg kicsúsznak az időkeretből, akkor a jövő évi kormányváltás következtében olyan, a műfajhoz képest jelentős költségvetéssel rendelkező (mint például a Katinka) dokumentumfilmek is veszélybe kerülhetnek, és talán soha nem látjuk őket a vásznon.

Szerencsére ők mindent elkövettek, hogy a lehető legjobban teljesítsenek, így éppen időben ünnepelhettük az országot egy mozgóképes szoboravatóval, amely egy sokoldalú művész előtt tiszteleg. E művész egója elképesztő méretekkel bír, és csak a sértettsége, valamint tehetsége nagyságával vetekszik.

Viccet és cinizmust félretéve: Ákosnak tényleg járt egy film. A rendszerváltás utáni magyar popzene egyik meghatározó, rendkívül karakteres figurája ő, akinek még olykor az is dúdolja a dalait, akit a hideg kiráz, amint meglátja őt. Produkciói nemcsak zenei, hanem vizuális szempontból is egységet alkotnak: az egész Ákos-image rendkívül aprólékosan ki lett találva. Ez a fajta tudatosság abban a korszakban, ahonnan ő jött, a magyar könnyűzenében még egyáltalán nem volt jellemző. A dokumentumfilmet látva félelmetes volt belegondolni, hány slágert - a filmet rogyásig tömték a dalaival - ismerek tőle, miközben soha egyetlen dalát sem indítottam el.

Pártszimpátiáját és ehhez kapcsolódó életfilozófiáját az évek során számos fórumon hangoztatta, így az egyik dalának címét kölcsönvevő film, az Ember maradj nagy kérdése az volt, hogy mindez mekkora súlyt kap majd benne. Az alkotók nem voltak könnyű helyzetben. Ha egy az egyben kihagyják, akkor az alanyuk életének egy fontos részét negligálják, de amennyiben teret engednek neki, félő, hogy rányomja a bélyegét minden másra.

Végül sajátos módszert választottak. Az Ember maradj nagyjából a játékideje ¾-éig majdnem teljesen politikamentes, leszámítva, hogy azért hősünk megnyilatkozásaiból és életviteléből érezhető, hogy egy konzervatívan gondolkodó, sok szempontból hagyományos életvitelt folytató előadóművésszel van dolgunk. Aztán egyszer csak a sok családi és zenészsztori után Ákos elkezd arról beszélni, hogy a politikai korrektség szerinte mennyire megfojtja a nyelvünk és szavaink használatát. Hirtelen úgy érezzük, hogy emberünkből lavinaként tör fel mindaz, amit a korábbi másfél órában még sikeresen fojtott el.

Nincs semmi probléma azzal, hogy Ákos a róla készült portréfilmben politizál, hiszen ez is része az átfogó portrénak. A valódi probléma inkább az, hogy mindez kontextus nélkül, szinte a semmiből kerül bemutatásra az "Ember maradj" című filmben. Bár láthatjuk, hogy Ákos szoros barátságban áll a szintén politikai kérdésekkel foglalkozó Leslie Mandokival, a Fideszhez vagy Orbán Viktorhoz fűződő kapcsolatairól egy szó sem esik. Ugyancsak hiányzik a diskurzusból, hogy az évek során milyen pályázatok révén milyen mértékű támogatásokhoz jutott, és vajon van-e bármi összefüggés a sikeres kapcsolatai és a kapott támogatások között.

A főhős így teljesen váratlanul, mondhatni a semmiből kezdi el a politikai korrektséget és a liberális világot kritizálni, a gyökértelenség melegágyaként bemutatva azt.

Úgy tűnik, Ákosnak nem igazán van kapcsolata a mai Magyarország valóságával, ahol a liberális eszme az utóbbi évtizedben szinte pejoratív értelemben használatos. Nemrégiben indult egy YouTube csatorna Patrióta néven, amely jól tükrözi ezt a mentalitást. A politikai korrektség kérdését pedig mintha teljesen eltemették volna, méghozzá anélkül, hogy bárki is megkérdezte volna erről a közvéleményt – sőt, még a sírjára is ráspolyoztak.

A legérdekesebb rész azonban az, amikor a tíz évvel ezelőtti botrányát idézi fel, amikor több, számára nem baráti újság - köztük a már megszűnt Népszabadság, amelyet kifejezetten megemlít - nőgyűlölettel vádolta meg.

Kifejti, hogy az ellene felhozott nőgyűlölet vádja teljesen megalapozatlan, és több érvet is felsorol ennek bizonyítására. Szerinte egy nős, számos lánygyerekkel rendelkező édesapa, aki udvariasan kinyitja a nők előtt az ajtót és segít nekik a kabátjuk felvételében, egyszerűen nem lehet nőgyűlölő. Éppen a hétvégén néztem meg egy dokumentumfilmet egy hasonlóan nős, többgyermekes édesapáról, akit mindenki tiszteletteljesnek könyvelt el, de a film végén derült ki, hogy sorozatgyilkos. Azóta is foglalkoztat a kérdés, hogy vajon gyűlölte-e a nőket, vagy csupán áldozataikra vadászott, függetlenül attól, hogy férfiak vagy nők voltak.

Egyébként a film abban nem túl elegáns, hogy azt ugyan elmondják, hogy a zenészt nőgyűlölettel vádolták, de azt már nem, hogy miért. Adok egy kis emlékeztetőt a filmesek helyett. Egy 2015-ös interjúban Ákos elmondta, hogy:

Szerencsére az Ember maradjnak csak az utolsó húsz percére nyomja rá a bélyegét Ákos szélmalomharca, előtte egy teljesen korrekt, a zenész életének legfontosabb eseményeit szépen összefoglaló életrajzi dokumentumfilmet láthatunk, amihez megszólaltattak szinte mindenkit, aki elérhető volt Ákos szűkebb és tágabb környezetéből, legyen az a felesége, Őry Krisztina, egykori Bonanzás társa, Menczer Gábor (Hauber Zsolt csak archív felvételeken jelenik meg), Lukács a Tankcsapdából, a zenekari társai vagy akár az egykori gimis osztálytársai. Néhány megszólaló érintettsége nem volt egészen világos: A besúgót jegyző rendező, Szentgyörgyi Bálint például többször is kifejti véleményét Ákosról, de nem derült ki számomra, miért épp ő a releváns megszólaló a témában, vagy milyen kapcsolatban van az érintettel.

Akadnak még hasonló elvarratlan szálak. Például a film azzal a gondolattal indít, hogy Ákost már egészen kicsi kora óta foglalkoztatja a halál és elmúlás gondolata. Ezzel mintha a film azt sugallná, hogy ez a téma a későbbiekben is meghatározó lesz, ehhez képest viszont csak a szülőkről szóló rövid szakaszban kerül elő, így nem igazán érthető, miért épp ezzel kezdődik a film, és miért kap ekkora hangsúlyt.

A film világosan azt a célt szolgálta, hogy az Ákosról szóló elismerések ne tőle, hanem másoktól érkezzenek, mintegy kívülről erősítve a róla kialakított képet. Érdekes módon, a saját magáról alkotott - legalábbis az én elképzelésem szerint - image-hez képest meglepően alázatosnak tűnik.

A költészethez való viszonyáról is látható szenvedéllyel mesél, többször is idézve kedvenceit, és mindez egy rajongó számára tényleg érdekes lehet, ahogy az is, hogy többek elmondása szerint nemcsak zenészként és költőként, hanem filmesként is nagy tehetség, akire érdemes odafigyelni.

A filmet nézve egy különös szeptemberi emlék jutott eszembe. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a Velencei Filmfesztiválon lehetőségem nyílt interjút készíteni a legendás amerikai rendezővel, Jim Jarmusch-csal. Kérdeztem tőle, hogy van-e olyan forgatókönyve, amit soha nem tudott megfilmesíteni. Mesélt egy érdekes projektről, amely egy vad, energikus rockzenész életéről szólt, akinek a mindennapjai azonban köszönőviszonyban sem álltak a zenéje zabolátlan ritmusával: az élete unalmas és szürke volt. Jarmusch éppen ezt a kontrasztot látta izgalmasnak, hogy egy látszólag unalmas életet élő művész történetét mesélje el filmben. De van egy jó hírem: Kriskó Lászlóék már megvalósították ezt az elképzelést.