Loreius Tiburtinus pompeji házának kertje egy igazi ékszerdoboz a római világban. A buja növényzet és a gondosan megtervezett táj stílusosan tükrözi a korabeli gazdag polgárok életét. A kertben található színes virágok, aromás fűszernövények és gyümölcsfá

Loreius Tiburtinus pompeji házának kertje, más néven a szemfényvesztő vízjáték kertje, a bőség utcáján, vagyis a via dell' Abbondanza mentén található. Ez a pompás helyszín Pompei virágzó központjában helyezkedik el, és igazi kulturális kincseket rejt magában. A látogatók számára egy lenyűgöző, kifinomult oázist kínál, tele művészeti és építészeti elemekkel, amelyek a római időszak gazdagságát és szépségét tükrözik.

Hogy a valódi tulajdonos ki lehetett, az gyakran szakmai viták tárgya: egyesek szerint ugyanis Loreius és Tiburtinus két külön politikus volt, mások szerint pedig Octavius Quarto volt az utolsó ismert háztulajdonos. Első feltárására 1916-ban került sor, amelyet 1918-ban, 1921-ben 1933-ban és 1935-ben illetve 1973-ban újabb ásatások követtek.

A történészek állítása szerint a kert építése az időszámításunk előtti 3. századra tehető, és egészen a 62-es földrengésig megőrizte pompáját. Ezt követően a ház egy részét eladták egy másik tulajdonosnak, ami függetlenítette a megmaradt részeket. Feltételezések szerint ekkor alakították ki az árkádos teraszt (loggia) és a lenyűgöző, 1800 négyzetméteres kertet, amely gyönyörű látványt nyújtott a birtok gazdáinak.

A kor meghatározó építészeti sajátossága a perisztilium, azaz a kertesített belső udvar volt.

Mivel az erősen beépített városi területeken a fák ültetésére a térbeli korlátok miatt korlátozottak voltak a lehetőségek, így inkább alacsony cserjék, metszett buxus-sövények és virágágyások tették színesebbé a környezetet. A középső részek lesüllyesztésével kialakított vízmedence nemcsak esztétikai szempontból volt népszerű, hanem térnövelő hatása is hozzájárult a hely vonzerejéhez. Ezen kívül a környező lakószobák hőszabályozó képességét is okosan kihasználták, így a tér nem csupán szép, hanem funkcionális is volt.

A rómaiak különös vonzalma a mindig zöld, alacsony cserjék iránt nyilvánvaló volt, hiszen a babérfélék, mirtuszok és rozmaringok nem csupán szépséget, hanem illatot is hoztak a kertekbe. Ezen klasszikus növények mellett a krizantém, a liliom és a rózsa pompás színfoltként tündököltek, élettel töltve meg a belső kertek varázslatos világát.

A kert képéhez hozzátartoztak az oltárok, szobrok is - főleg fehér márványból készültek, azzal a céllal, hogy az örökzöld növényekkel esztétikus kontrasztot alkossanak.

Az ásatások felfedezései között akad egy szarvast falatozó oroszlán, valamint egy szfinx, amely titkokat őriz. Emellett találkozhatunk egy őzikét támadó vadászkutyával és egy kígyót megszorító Herkules csecsemő alakjával is, mindezek pedig lenyűgöző szoboralkotások formájában kerültek elő.

A pompeji lakóház kertjének középpontjában az impozáns impluvium állt, amely nem csupán vízgyűjtő medencerendszer volt, hanem a ház lelke is. Az épület tetőteréből, a compluviumon át érkező esővíz ide gyűlt össze, biztosítva ezzel a háztartás vízellátását. Az évek során ezt a helyet szökőkúttá alakították, amely nemcsak a víz frissességét hozta el, hanem a kert esztétikai élményét is fokozta, hiszen egy virágágyás ölelte körül, színes virágokkal és zöldellő növényekkel díszítve a teret. Leírások alapján az évtizedek folyamán ez a hely a pihenés és a társasági élet színhelyévé vált, ahol a lakók élvezték a természet közelségét és a víz csobogásának megnyugtató hangját.

A kert közepén egy lenyűgöző vízrendszert hoztak létre, amely kutak, vízmedencék és hidak harmonikus összhangjában bontakozik ki. Ez a varázslatos kialakítás egy igazi szemfényvesztő vízjátékként működik, ahol a víz csillogása és a vízsugarak tánca elbűvöli a látogatókat.

Különleges élményt nyújtott, ahogy a kert varázsa a falakon is továbbélt: a természet csodái – madarak, növények, virágok – színek és formák kavalkádjával díszítették a függőleges felületek egyhangú síkját.

A régészek felfedezték az egykori biklinum, vagyis a kétszemélyes étkezőhelyiség maradványait, ahol a heverők szemet gyönyörködtető festményekkel voltak díszítve.

Az alsó euripus (csatorna, vizesárok) északról délre húzódik, és kettévágja a hosszú alsó kertet, amelyben egykoron gyümölcsfák onthatták terméseiket, és rendezett sorokban virágozhattak a legkülönfélébb pergolákra futtatott növények is. Az alsó euripus északi vége lépcsős szökőkúttal ellátott oszlopos nymphaeumban végződik (ez a hellén és római kultúrákban a források fölé emelt nimfaszentélyt, emlékhelyet vagy templomot jelentette).

A kert további részein is lenyűgöző medencék, impozáns szökőkutak és gazdagon díszített építészeti elemek varázsolják különlegessé a környezetet. A digitális rekonstrukció lenyűgöző képein egy olyan lakóház jelenik meg, amelynek figyelemfelkeltő jellemzője a hatalmas területeken futó pergolára telepített zöld növényzet, mintha a természet lágyan ölelné körül az alatta sétáló és beszélgető embereket. A kerítéssel körbevett pergolák közé sávos ágyások is kerültek, amelyek lehetőséget biztosítanak cserjék és félcserjék ültetésére, így a gazdag beépítettség ellenére egy varázslatos növényi oázis bontakozik ki előttünk.