Egy különleges esemény következtében, egy régmúlt jégkori vulkánkitörés során pusztult el ez a keselyű, amelynek maradványai napjainkban is izgalmas titkokat rejtenek. | National Geographic
A Colli Albani, más néven Albanói-dombok, lenyűgöző vulkáni öröksége a táj különleges talajában és a térképen látható, beomlott kaldera szimmetrikus ívében tükröződik. Ez a terület nem csupán geológiai érdekességekkel bír, hanem gazdag történelmi és kulturális rétegeket is rejt, amelyek mind a múlt vulkáni aktivitásának nyomait őrzik.
A vulkánkitörések pusztító következményekkel járhatnak, különösen, ha az élővilág bármely része érintett. Bár gyakran csupán az emberi tragédiákra fókuszálunk, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az állatok és növények is kíméletlen sorsra juthatnak egy heves kitörés során. Míg a lassan mozgó lávaárak elől sok faj menekülni tud, egyes vulkáni események, mint például a forró gázok és törmelékek keverékét alkotó izzófelhők, teljesen elkerülhetetlenek. Ezek a piroklasztikus áramlatok nemcsak hirtelen pusztítanak, de életeket is zárnak le, mint ahogyan azt a fakó keselyű (Gyps fulvus) példája is mutatja, amely körülbelül 30 ezer évvel ezelőtt szenvedett végzetes következményeket egy ilyen esemény során.
Albano festői dombjait leginkább a pápai nyaraló-palotakomplexum, a Castel Gandolfo közelsége révén ismerhetjük. Ám a történelem során e táj sorsa sokkal zordabb és viharosabb volt, mint ahogyan ma látjuk.
Az Albano-tó, egy lenyűgöző vulkáni táj részeként, nem csupán a természeti szépségeivel vonzza a figyelmet, hanem gazdag geológiai múltjával is. A tó keletkezése egy ősi vulkáni kitörés következménye, amely körülbelül félmillió évvel ezelőtt történt. Azóta a területet számos újabb vulkáni aktivitás formálta, ami különösen izgalmas lehetőségeket kínál a kutatók számára. Egy olasz-ír tudóscsoport nemrégiben részletesen tanulmányozta ezt a régiót, és külön figyelmet szenteltek a fosszilis keselyű maradványainak. Eredményeiket a The Conversation című platformon mutatták be, bemutatva a vulkáni tevékenység és a régió ökológiai története közötti kapcsolatot.
A madár maradványaira 1889-ben bukkant rá egy helyi szőlőtermesztő, aki éppen új ültetvényének helyét készítette elő. Miközben ásott, felfedezett egy különleges üreget az alapkőzetben, amelyben a madár csontváza pihent. A kőzet felszínén pedig lenyomatok árulkodtak a madár tollainak egykori szépségéről.
Az ültetvény létrehozásán fáradozó munkások természetesen gyorsan félretették a köveket, mielőtt a tulajdonos által értesített geológus megérkezett volna. Ennek ellenére néhány darabot sikerült megmenteniük. A szakértő azonnal észrevette, hogy egy keselyű tollairól van szó, és kiemelte, hogy azok rendkívül jó állapotban maradtak meg, figyelembe véve, hogy vulkáni kőzetben találták őket.
Sajnos mára csupán ennyi maradt meg az ősi maradványból: egy tömb, amely a fej lenyomatát őrzi, valamint egy másik, amely a szárnytollakat tartalmazza. A fejről körülbelül egy évtizede készült egy részletes tanulmány Dawid Iurino kutatásának köszönhetően. Iurino modern módszerekkel, például CT-vizsgálattal elemezte a madarat, amely minden jel szerint körülbelül 30 ezer évvel ezelőtt élt. A kutatás során olyan rendkívül apró részletekre derült fény, mint a madár szemhéja és a nyak bőrének mintázata - ezek az információk még a pompeji áldozatok maradványainál is gazdagabb képet adtak az egykori élőlényről.
Egy friss kutatás során a tollak kerültek a középpontba, és az eredmények meglepően érdekes felfedezéseket tártak fel. Kiderült, hogy a sötét színű kőzetekben megőrzött, narancsos árnyalatú tollak nem csupán szokványos maradványok – három dimenzióban fennmaradtak, ami rendkívül ritka jelenség. Az ilyen állapotú, háromdimenziós tollak általában csak borostyánban találhatóak, míg a kőzetekből előkerült példányok sötét színüket a szervesanyag-tartalmuknak köszönhetik, és emellett lapos, kétdimenziós formában maradtak meg. A kutatók kíváncsiak voltak e különös anomáliára, különösen a keselyűtollak esetében, ezért alaposabb vizsgálatokba kezdtek, hogy jobban megértsék ezt a rejtélyes jelenséget.
A további mikroszkópos elemzések feltárták, hogy egészen finom, egy mikron (ezredmilliméter) részletek is megőrződtek, és még a sejtek a bennük lévő színtestekkel is fennmaradhattak. E melanoszómák adták a tollazat egykori színét.
Különösen figyelemre méltó volt a fosszília anyaga, amely zeolitból készült. Ezt a vulkáni eredetű ásványt sokan talajjavítóként ismerik, míg mások a belőle készült macskaalomra gondolnak, amikor a nevét hallják. Ez az alumínium-szilikát ásvány nemcsak járulékos összetevőket rejt magában, hanem jelentős mennyiségű kötött vizet is tartalmaz. Érdekessége, hogy eddig még soha nem sikerült ősmaradványokkal összekapcsolni.
A madarak tollainak anyagát a vulkáni hamu és üveg oldódásának következményeként keletkező zeolit váltotta fel, miután ezek a lények eltűntek. A megmaradt tollmaradványok kémiai összetétele és szöveteinek finomságai jelentős eltéréseket mutatnak a Pompejiben megjelenő piroklasztárakhoz képest. Az ókori város lakói számára végzetes volt az 500 Celsius-fokot meghaladó hőmérsékletű lávaár, amely élve temette el őket. Ekkora hőségben a lágy szövetek azonnal elpárologtak, csupán csontvázak és szénmaradványok maradtak hátra.
Az albanói keselyű pusztulásáról egészen pontos elképzeléseket alkothattak a kutatók. Vagy a mérgező vulkáni gázoktól, vagy a piroklasztártól fulladt meg, azonban ez az ár viszonylag hideg volt, mire a madárhoz eljutott. Ez abból derül ki, hogy az árnak vízzel átitatottnak kellett lennie, így jöhetett létre az anyagából a zeolit, alig néhány nap alatt. E gyorsasághoz köthető, hogy a tollak ennyire jó állapotban őrződtek meg.
A lelet egyúttal azt is felveti, hogy a világon másutt is lehetnek hasonlóan kiváló állapotú ősmaradványok vulkáni rétegekben - nemrégiben találtak is effélét egy félmilliárd éves lelőhelyen. Most azonban kimondottan olyan fosszíliákra céloztak a kutatók, amelyek a keselyűhöz hasonlóan, zeolit formájában maradhattak ránk.
