Hogyan találhatja meg Európa a talpát a Trump és Putyin közötti megállapodás következményei után?
"Ki gondoskodik a gyerekről, amikor megbetegszik?" - Az anyák rejtett nehézségei a munka világában
Pontosan három éve jelent meg az a cikk, amelyet feltehetően azért olvastak mintegy félmillióan, mert a háború hátterét olyan szemszögből közelítettem meg, amely alapvetően eltér az elképzelésektől, amiket a hadipropaganda terjeszt. Sajnos, az ott vázolt főbb megállapítások mára igazolódtak. Míg sokáig úgy tűnhetett, hogy a Nyugat nem csupán eszközként kezeli az ukránokat – ellentétben az 1956-os eseményekkel, amikor minket sorsunkra hagytak –, most már egyre világosabb, hogy a helyzet más megvilágításba kerül. Azt gondolhattuk, hogy most tartós és komoly katonai támogatásban részesülnek, de a Trump és Putyin közötti alku végül a nagyhatalmak cinikus játszmáját tükrözi. Ezen a ponton több százezer ukrán élet feláldozása is csupán egy újabb lépés a geopolitikai sakkjátszmában.
Egyúttal az is megmutatkozik benne, hogy Trump csak nagyon kis részben posztmodern mémgyári termék; stílusa, módszerei sokkal inkább a kapitalizmus "hőskorának" szivart pöfékelő és ultra ellenszenvesen kizsákmányoló Uncle Sam karikatúráit idézi. Leplezetlenül az ukrán bányászati jogokra ráraboló, klasszikus imperializmusában, amolyan vegytiszta tankönyvi példáját láthatjuk a marxista és szociáldemokrata kritika által anno kipellengérezett legbrutálisabb kapitalista attitűdöknek.
Elemzők sora írt a döbbenet hangján arról, hogy Trump mintha édes kettesben döntené most el nagy hirtelen Ukrajna sorsát, kihagyva az erről folytatott tárgyalásokból nemcsak magát Ukrajnát, de nyugati szövetségeseit is. Olyan patinás, mértékadó lapok is a Molotov-Ribbentrop paktumhoz hasonlítják a Trump-Putyin különalkut mint például a brit Telegraph.
Az ukrán vezetést vádolják a háború kirobbantásáért és fenntartásáért, míg Putyin helyett Zelenszkijt tekintik diktátornak. Mindezt abban a kontextusban teszik, hogy az elmúlt három évben a nyugati médiában szinte egyöntetűen azt hangoztatták, hogy a putyini agresszióval szemben Ukrajna védelmi háborúját minden lehetséges módon támogatni kell. Ráadásul Putyint a nyugati sajtóban több alkalommal is háborús bűnök elkövetésével vádolták, és a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) is felvetette a felelősségre vonás lehetőségét.
A helyzet nem csupán Trump cinikus magatartása miatt aggasztó, hanem az európai vezetők reakciói is, amelyek többsége elgondolkodtatóan elmarad a szükséges szinttől. Az európai politikai elit úgy tűnik, nem hajlandó szembenézni néhány olyan nyilvánvaló ténnyel, amelyek nélkülözhetetlenek lennének a helyzet helyes értékeléséhez, és a megfelelő válaszok megfogalmazásához az egyre sürgetőbb stratégiai kihívásokra. Például, mivel az Egyesült Államok hivatalosan nem hadviselő fél, nincsen jogosultsága arra, hogy Moszkvával kizárólagosan tárgyaljon a békéről és Ukrajna jövőjéről. Amennyiben mégis ezt teszi, azzal de facto elismeri azt, amit eddig titkolt: hogy az Egyesült Államok is részt vett a háborúban, mint hadviselő fél. Azaz, ha a Trump-Putyin alku megvalósul, az az USA részéről egyértelmű ellentmondás lenne mindannak, amit eddig a nyugati narratíva képviselt, miszerint csupán az ukrán nép sorsa, Ukrajna szuverenitása, és a nemzetközi jog tiszteletben tartása a fő mozgatórugója a konfliktusnak.
Elemzések tükrében egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy sokan úgy tesznek, mintha a nyugati álláspont és geopolitikai stratégiák mindig is erre a célra irányultak volna, és hogy Trump most valami titkos tudást oszt meg velünk. Valójában azonban sokkal ésszerűbb lenne elismerni, hogy a hadipropaganda szép szavai mögött valójában a nyers érdekek valósága rejtőzik. Ezt a valóságot most éles kontúrokkal tárja elénk Trump cinikus fellépése, ugyanakkor Európa nyíltan megmutatkozó kiszolgáltatottsága is.
Más szavakkal kifejezve: nem az a színpadi előadás, amit Trump most szóban forgat, hanem sokkal inkább az a narratíva, amit a nyugati média a háború kitörése óta terjesztett, és amely valódi hadipropagandának tekinthető. Még minimális ésszel is belátható, hogy a két narratíva egyszerre nem állhat fenn, hiszen éles ellentmondás rejlik közöttük. Vagy az a valóság, ami most feltárul, vagy pedig az eddig hivatalosan elfogadott verzió, amely ennek alapjaival ellentétes.
...ha szövetségi rendszerként már akkor példátlanul megosztottnak és gyengének mutatkozik, amikor tulajdonképpen közvetlenül küszöbön álló világháborús konfliktushelyzet nincs is még, csupán egy regionális háború lezárásáról lenne szó.
Európa politikai vezetői és a befolyásos sajtó még mindig képtelen szembenézni azzal a kényelmetlen valósággal, hogy Trump Amerikája egyértelműen az olyan autoriter rendszerek oldalára állt, mint Putyin Oroszországa, Erdogan Törökországa vagy Modi Indiája. Nem csupán a populista ideológia és a demokratikus intézmények leépítésére irányuló stratégiák jellemzik ezt az átállást, hanem olyan agresszív retorikák is, mint Kanada vagy Grönland bekebelezésének lehetősége.
Nem tapasztaltunk jelentős felháborodást a nyugati sajtóban, amikor Trump kampányában bejelentette, hogy "az amerikai történelem legnagyobb deportálása" vár ránk, s azóta ezt a tervet már el is kezdte megvalósítani. Ezt a kijelentést akár Adolf Hitler is irigyelhette volna, hiszen ő 1933-as kancellárrá választása előtt sosem merészelt volna ilyen drámai ígéreteket tenni a kampányában.
Trump beiktatásán az őt támogató amerikai óriáscégek vezetőinek körében rezsimjének azt a korporatív nagytőke hátterét is nyíltan vállalja már, mely éppoly kísértetiesen idézi a 30-as éveket, a hitleri náci rezsim gazdasági háttérhatalmát, mint Trump elvtársainak karlendítési hulláma a Heil Hitlert.
Az már csak külön pikantériája a történelem ismétlődésének, hogy pont az e tekintetben hírhedtté vált Münchenben tartották most az Ukrajna beáldozásáról szóló biztonsági értekezletet, ahol a britek és a franciák 1938-ban ráhagyták Hitlerre a cseh szudéta vidék bekebelezését, hogy elkerülhessék a világháborút. Churchill elhíresült mondása is újra aktuálissá válik, amit a brit kormányfővel, Chamberlainnel a müncheni egyezmény nyomán közölt: "Önnek a háború és a szégyen között kellett választania. A szégyent választotta, s mégsem fogja elkerülni a háborút."
Amikor hétfőn találkozott Trumppal, Macron francia elnök mindent elkövetett, hogy diplomáciai mesterművé formálja a helyzetet, amely messze nem volt ideális. Nyíltan kijavította Trumpot, hangsúlyozva, hogy nem Amerika viseli a legnagyobb terheket a háborúban; valójában Európa állja az eddigi költségek 60 százalékát. Amikor Trump azzal dicsekedett, hogy előtte senki sem próbált tárgyalni Putyinnal a konfliktus rendezéséről, Macron emlékeztette arra, hogy ő volt az a nyugati vezető, aki az utolsó pillanatig kitartóan törekedett a közvetítésre, de sajnos Putyin nem tartotta be az ígéreteit. Macron jogosan tette fel a kérdést: milyen garanciákat tudnak az oroszok adni arra, hogy valóban betartják az egyezséget? Trump erre nem tudott meggyőző választ adni, csupán annyit mondott, hogy ő hajlandó bízni Putyinban.
A trumpi különalkuban nemcsak az a szégyenletes, hogy semmibe veszi Ukrajna önrendelkezési jogát és lényegében kész átadni Putyinnak a nemzetközi jogot nyíltan megsértő háborúban szerzett területeket. A sok százezres ukrán emberáldozat semmibe vétele mellett az is szégyenletes, hogy az amerikai támogatásért cserébe most ki akarja zsarolni Ukrajnától teljes ásványkincseinek felét mégpedig úgy, hogy ezért - első körben - még biztonsági garanciákat sem ígért. Igaz is, vajon mennyit érhetnek az írott garanciák, ha az USA és a britek már a Krím 2014-es orosz elfoglalásakor sem léptek fel a Budapesti Memorandumban általuk is garantált ukrán határok védelmében.
Európa 2014-ben, a Krím annexiójának idején nem ébredt fel a valóságra. Nem volt képes felismerni, hogy egy erős, önálló haderőre és a növekvő fenyegetésekhez igazodó fegyverkezési programra van szüksége. Az unió ezzel egy egész évtizedet pazarolt el, miközben az amerikai védőernyő illúziójában ringatózott. Mostanra már német politikai vezetők is kezdik belátni, hogy Európának nem szabad kizárólag az Egyesült Államokra támaszkodnia, különösen, mivel Trump éppen most kötött megállapodást azzal a Putyinnal, aki szerintük a legnagyobb veszélyt jelenti a kontinens számára.
A német választások eredményeként a kancellári posztra pályázó Merz rendkívül radikális nézeteket fogalmazott meg. Állítása szerint a NATO, amelynek alapjait 80 éve rakták le, mostanra komoly válságba került, és ezért eljött az idő, hogy Európa saját haderőt alakítson ki. Merz véleménye szerint Trump elárulta a szövetségi együttműködést, ami új kihívások elé állítja a kontinenst. Azonban felmerül a kérdés: hogyan is képzeli el ezt a katonai önállóságot, amikor Németországot és ezzel együtt Európát is amerikai katonai bázisok hálózzák be?
A végső geopolitikai következmények levonása azonban a vezető európai politikai szereplők és elemzők számára is tabutémának számít. A hidegháború időszakában a Szovjetunióval szembeni katonai védelem keretein belül Amerika nem csupán Európa biztonságát, hanem saját nagyhatalmi érdekeit és globális befolyásának kiterjesztését is szolgálta. Itt az ideje, hogy lebontsuk ezt a hosszú évtizedek óta tartó illúziót, amely a legfőbb gátja annak, hogy Európa igazán önálló szuperhatalommá váljon, és képes legyen egyenrangú félként érvényesíteni érdekeit a globális színtéren az Egyesült Államok, Kína és Oroszország mellett.
A második világháború legfontosabb geopolitikai következményeként megállapíthatjuk, hogy Amerika dominálta Európát, amiért az ENSZ és a Világbank központja is az Atlanti-óceán túlpartjára került; míg korábban Európa, még a brit-francia rivalizálás ellenére is, a globális hatalom székhelye volt, a háború után világosan az Egyesült Államok lépett a globális vezető szerepbe gazdasági, politikai és kulturális szempontból egyaránt.
Legkésőbb most, a 24. órában elérkezett az idő, hogy szembenézzünk azzal a valósággal, hogy geopolitikai, gazdasági és civilizációs szempontból is hiányosságokkal küzdünk. A különböző birodalmak évszázadok során felhalmozott tapasztalatai világosan mutatják, hogy a birodalmak létfontosságú geostratégiai érdekeit mindig a kontinentális elhelyezkedésük határozza meg. Ebből kifolyólag a britek számára mindig is lényegesebbek voltak a tengerentúli gyarmatok, míg a franciák, akik alapvetően kontinentális hatalomként definiálják magukat, más prioritásokkal rendelkeztek. Az Egyesült Államok esetében pedig mind a mai napig az amerikai kontinensen elfoglalt pozíciója alakítja tengerentúli érdekeiket.
A demokrata elnökök általában sokkal aktívabb és offenzívebb külpolitikát folytatnak a globális színtéren, akár katonai konfliktusok árán is, míg a konzervatív elnökök hajlamosabbak az izolacionizmusra. A demokraták számára az Egyesült Államok elsősorban egy globális hatalomként van jelen, míg a republikánusok ideológiájában a nacionalizmus erősebben hangsúlyozódik, és a legnagyobb nemzetként igyekeznek pozicionálni magukat a világpolitikai színtéren.
Hiba lenne hirtelen haraggal fordulni Amerika felé mindazért, ami Európa illúziója és történelmi felelőssége volt, és a mai napig is az. Az amerikanizáció, amelyet globalizációnak hívunk, nem lehet a válasz arra, ha Európa egy kicsinyes nacionalizmus irányába halad. Ha ezt az utat választjuk, akkor valójában mindent elkövetünk, hogy újra átéljük a második világháború szörnyűségeit. Az amerikanizáció valódi alternatívája az, ha az europanizációt globális hatalmi tényezővé formáljuk, katonai, gazdasági és kulturális értelemben egyaránt. Az egymás ellen fordítható nemzeti hadseregek helyett egy erős, egyesített európai haderőre van szükség, amely képes megőrizni a kontinens békéjét. Jelenleg sajnos még nem készült el az európai katonai szuverenitás szempontjából kiemelten fontos GPS rendszerünk (Galileo néven), így még mindig amerikai navigációs műholdakra vagyunk utalva, ami a civil és katonai repülés terén is problémákat okoz.
Fontos, hogy felismerjük: Európának nincsenek alternatívái a Google, Facebook, YouTube vagy Netflix információs platformokkal szemben. Eddig csak a franciák tudtak valamennyire részt venni a mesterséges intelligencia globális versenyében, amelynek geostratégiai hatásait nem szükséges külön hangsúlyozni. A film- és zenei kínálatban az amerikai és angolszász dominancia szembetűnő, már a második világháború óta. Ugyanez a tendencia figyelhető meg a gyorséttermek térnyerésében és az amerikanizáció más formáiban is, amelyek mélyen behatoltak civilizációnk mindennapjaiba.
Innen szép nyerni, drága Európa. Ha nem kezdjük el következetesen érvényesíteni saját érdekeinket sem katonai, sem gazdasági, sem kulturális téren, akkor ugyan kitől és mitől várhatnánk számunkra kedvező jövőt?
A szerző filozófus, publicista.
A véleménycikkek nem mindig a szerkesztőség hivatalos álláspontját tükrözik.
