Ha nem tetszett az "És egyszer csak..." befejezése, érdemes megfontolnod ezt az új értelmezést. Talán éppen a váratlan fordulatok és a nyitott vég az, ami igazán érdekessé teszi a történetet. Az élet tele van meglepetésekkel, és a befejezés lehetőséget ad
Az "És egyszer csak..." című sorozat kétségtelenül lenyűgöző élményt nyújtott, különösen a látványvilágának kreatív megoldásai révén.
Az És egyszer csak... harmadik, egyben utolsó évada az előzőekkel ellentétben nem 10, hanem 12 epizódot kapott, így két etapban jutottunk hozzá a fináléhoz, ami elsőre finoman fogalmazva sem túl méltó a Szex és New York forradalmi univerzumához. Gyakorlatilag a teljes évad olyan érzést keltett a nézőben, mintha már nem lenne mit mondani, rég elfogytak volna a szavak és a lényeg helyét átvette volna a gyönyörű kontextus: a vibráló színek és ruhák, vagy a vitathatatlanul tökéletesre álmodott belső terek. Csakhogy ez a vizuális figyelemelterelés nem pótolhatta azt az eredetiséget, amit az első pillanattól hiányoltunk Az És egyszer csak... dinamikájából, amit nem lehetett nem a Szex és New Yorkhoz viszonyítva nézni.
Ahogy az alkotók, a szereplőket megformáló színészek, és mi, nézők is. De érdemes egy maraton lefutásra vállalkozni, amikor már nincs meg hozzá az állóképességünk, a mezőny hemzseg a friss, lendületes újoncoktól, és érezhetően kiszerettünk a futásból is? Az És egyszer csak... a Szex és York című előddel szemben szinte végig unottan fordult saját szereplőihez, akiket a lojális nézők (köztük én is) az utolsó percig próbáltak feltétel nélkül szeretni, az őket életre hívó író brigáddal ellentétben.
Carrie Bradshaw, ez az önreflektív, csupa nagybetűs nő végül az utolsó joghurtot/banánt/kólát is elirigyelte legjobb barátnőjétől, és annyira önközpontúvá vált, hogy csak nagy nehezen volt hajlandó levenni cipőjét, miután az alsó szomszéd jelezte, zavarja őt az állandó kopogás. De most tényleg, ki az, aki egyfolytában cipőben sétálgat otthon? Vajon nem lett volna ennél plasztikusabb és okosabb eszköz, hogy kifejezzék a nő jogát a cipőhöz és bármihez?
Charlotte karakterét, aki mindig is a párkapcsolatban és az anyaságban látta a boldogságot, szinte önmaga 2D-s paródiájává írták. Talán Miranda járt a legjobban, akit, miután az első két évadban rommá alázott a sorozat, végül kapott egy egészséges és boldog párkapcsolatot. Érdekes, hogy amíg az egyik karakter (Miranda) happy endje lehetett egy beteljesedett szerelem, addig a másiktól elvették ugyanezt.
Miután Mr. Big váratlan halála bekövetkezett az első évadban, Carrie mély gyásza után újra megpróbálja a párkapcsolati életét, és visszatér exéhez, Aidához. Őszintén reméltem, hogy a sorozat lehetőséget ad a hősnőnek arra, hogy végre megtapasztalja, milyen egy egészséges és boldog kapcsolat, és hogy felismeri ennek valódi jelentőségét. Big ugyanis a Szex és New York során folyamatosan a legtoxikusabb, legönzőbb és legmanipulatívabb férfi karakterként tűnt fel, mindig akkor bukkant fel, amikor Carrie éppen harmóniában volt önmagával.
Költői kérdés: vajon szörnyen unalmas lett volna az a forgatókönyv, amiben az És egyszer csak... szépen csendben belátja, hogy talán akkor tett volna jót Carrie-nek, ha sosem tér vissza Bighez és egyéb káros szokásaihoz, hanem Aidan Shaw mellett marad? Sosem tudjuk meg, ráadásul az És egyszer csak... közben antipatikus, önző és egyenesen mérgező szereplővé degradálta Aidant, ez az ellenszenv pedig tökéletesen megágyazott az épphogy érdekessé váló Duncan karakterének, aki a sorozat logikája mentén haladva igazi romantikus megérkezés lehetett volna Carrie életében.
A sorozat nem ragadta meg ezt a különleges alkalmat (Aidan és Carrie együtt, boldogan), pedig igazán megérdemelné a popkultúra által formált valóságunkban, ahol a kedvesség unalmasnak tűnik, míg a red flag és a toxikus kapcsolatok viszont izgalmasnak számítanak. Ráadásul a másik, egészséges alternatíva is elérhetetlennek tűnik.
Végül elhatároztam, hogy a három, jól megélt évad visszaidézése után keresek egy olyan értelmezést, ami valamelyest megnyugtat, és segít elviselni ezt a befejezést. Emlékszem, mennyire elbűvölt minket, amikor a Szex és New York utolsó évadának végén Big elutazik Párizsba, míg Carrie egy időben búcsút mond a már-már fizikai bántalmazásig fajuló mérgező kapcsolatának az orosz művésszel. Egyfajta felszabadulás volt ez, ami azt sugallta, hogy néha a legnehezebb döntések vezetnek a legnagyobb megkönnyebbüléshez.
De vajon melyik terapeuta javasolná, hogy egyik kapcsolatból ugorjunk csak nyugodtan a másikba anélkül, hogy gyógyulnánk, tanulnánk, legfőképp magunkról, az értékrendünkről és a határainkról? Ha így nézzük, nyugtasson meg mindenkit a tény: Carrie ezúttal inkább maradt önmagával ahelyett, hogy visszaaraszolt volna a végtelenül önzővé vált Aidanhez, vagy alaptalanul és elhamarkodottan túldimenzionálta volna Duncant.
Ha más szemszögből közelítjük meg a dolgot, láthatjuk, hogy az önmagával vívódó, kissé fensőbbségesé váló nő végül, utolsó leheletével is, megőrzi szépségét. És egyszer csak... eljön az a pillanat, amikor mégis a belső hangjára hallgat, és a népszerűtlenség árnyékában is bátran kimondja: Carrie döntése azt üzeni, hogy nem csupán kiegészítéseként létezünk egymás mellett, mint félmegoldások, hanem önálló lények, akiknek nincs mitől félniük, nem kell szoronganiuk, és nem szenvedhetnek, ha egyedül vannak. Ha ebből a perspektívából tekintünk a végkifejletre, talán mégsem olyan elkeserítő az, ahogyan zárul ez a történet.
