Ha elrejtik az igazságot, előbb-utóbb valakinek meg kell találnia a mélyben, hogy felszínre hozza.
Néha a dolgok valóban szó szerint értendők. Előfordul, hogy talajradar szükséges ahhoz, hogy a rejtett igazságok a felszínre törjenek. És néha egy kamera is elengedhetetlen ehhez a folyamathoz. A "Sugarcane - Az eltemetett igazság" című Oscar-díjra jelölt dokumentumfilm egy több generáción átívelő trauma feltárására irányuló merész próbálkozás, amely felfedi a katolikus egyház által fenntartott bentlakásos iskolák sötét titkait Kanadában.
A film nem a szenzációra hajt, hanem az igazság felfedésére. Emily Kassie és Julian Brave NoiseCat alkotása olyan nehéz témát dolgoz fel, amelyet szavakkal és képekkel szinte lehetetlen megragadni. A katolikus papok által elkövetett erőszak, amely a rájuk bízott indián kamasz lányokat sújtotta, és a tragikus sors, amely a terhes lányokat érte, amikor gyermekeiket elvették és megsemmisítették, egy olyan fájdalmas valóság, amelyet nehéz feldolgozni. Ezen borzalmakra nincsenek megfelelő szavak, nincs kameraállás, ami képes lenne visszaadni a történtek súlyát. Mégis, szembe kell nézni ezzel a rettenettel, és meg kell találni a módját, hogy kifejezzük azt, ami annyira nehezen megfogalmazható. Nem véletlen, hogy a pápa is fogadta az áldozatokat, ezzel is jelezve, hogy a világ figyelme a történtekre irányul. A felgyújtott templomok lángja is beszédes, hiszen ezek az épületek a kanadai Williams Lake-i Cukornádrezervátum közelében talált újabb és újabb jelöletlen gyereksírok felfedezése után kaptak lángra. Az igazság keresése és a múlt sebeit feltárni akaró küzdelem nem csupán a történetek elmeséléséről szól, hanem a fájdalom és a megértés egy mélyebb szintjéről is.
Itt működött a Szent József Misszió bentlakásos iskolája, ahol Ed Archie NoiseCat, az egyik rendező édesapja megmenekült a haláltól. Az életét egy véletlen fordulat mentette meg: valaki meghallotta a sírását, és kimentette a szemétégető mellett felhalmozott szeméthalmok közül. Az iskolában a kisfiúk és kislányok nem a nevükön, hanem csupán egy számon identitásuk, ahogy a többi indián gyerek is, akiket hatéves korukban elragadtak a szüleiktől. Az állam kétségekkel teli volt, nem bízott abban, hogy az ősi hagyományokkal élő szülők képesek megfelelően nevelni gyermekeiket.
Voltak tehát csecsemők is, akik a St. Joseph's falai között születtek. Ez pedig úgy történhetett, hogy a kamasz lányokat rendszeresen, évtizedeken át erőszakolták meg a papok. Az archív, propagandisztikus filmfelvételeken látható, hogy legalább 30-40 gyerek alszik egyetlen nagy helyiségben. A vallomások alapján tudjuk, hogy sokszor villanyoltás után mentek be a papok a gyerekekhez. A felügyelő testvérek látták, hogy mi történik, de lesütötték a szemüket, azaz asszisztáltak a lányok megrontásához. Ha a gyerekek az apácákhoz fordultak segítségért, azok mindig hárítottak, és másokhoz terelték őket, a lányok pedig előbb-utóbb rájöttek: senkire sem számíthatnak. A legtöbb, amit később elértek az áldozatok szülei, hogy áthelyezték az erőszakoskodó papot egy másik intézménybe, ahol ugyanazt folytatta, amit a korábbi iskolában is. A film bemutatja azt is, hogy az intézményvezetők tisztában voltak azzal, hogy a papok molesztálják és verik a gyerekeket, de az áldozatok valójában nem voltak fontosak egy olyan országnak, amelyik rezervátumba zárta az őshonos népeket, mert alacsonyabb rendűnek gondolta a fehéreknél.
A rezervátumba zárt, a társadalom peremére szorult őslakosok egy másik rezervátumban, a Szent József Misszió bentlakásos iskolájában találták magukat. A film végére derül fény arra, hogy Kanadában összesen 139, míg az Egyesült Államokban 408 hasonló iskola működött. Az utolsó kanadai intézmény 1997-ben zárta be kapuit. Az ott készült vallomásokból megismerhetjük a fegyelmezés nevű brutális módszereket: a gyerekeket egy hatalmas pajtába terelték, ahol megkötözték és megkorbácsolták őket. Sokan megpróbáltak megszökni; sajnos többen a hidegben fagytak halálra, és sok gyermek eltűnt, sokan pedig öngyilkosságot követtek el. A Sugarcane film nem dramatizál, és nem próbál távolságot tartani a nézőtől. Azt javasolja, hogy ismerjük meg az indián közösségeket, fogadjuk el a meghívásukat, és kísérjük el őket egy hosszú utazásra, amely családtagokhoz, volt iskolatársakhoz és Ferenc pápához vezet. A pápa fogadta az indián küldöttséget, és bocsánatot kért tőlük az egyház nevében, ám a tényleges megbékélés az indiánok feladata; a sebek vagy begyógyulnak, vagy örökre ott maradnak.
A több szálon kibontakozó történet arra invitálja a nézőt, hogy a szereplők világába mélyedve tapasztalja meg az érzelmek tengerét, és engedje, hogy azok vezessék a film eseményeit. A düh, a megrázkódtatás és a feldolgozhatatlan traumák megjelenítése során a tájképek szuggesztív erejére támaszkodik. A kamera nem a könnyekre és az arc ráncaira összpontosít, hanem a lírai vágóképek és hangulatos atmoszférák révén tárja fel, milyen érzés szembenézni nemcsak a saját, traumatizált gyermekkori élményekkel, hanem a sokasodó, névtelen sírokkal is, melyek a múlt fájdalmát rejtik.
Az indián rituálék bemutatása és Mali Obomsawin "beszélő" zenéje kulcsfontosságú szerepet játszik a történetben, mivel ezek egyaránt képesek kifejezni az indián közösségek gyászát és a természethez való mély kötődésüket. Julian Brave NoiseCat és Emily Kassie filmjében két nyomozó, Charlene Belleau és Whitney Spearing hangja emelkedik ki, akiknek eltökéltsége révén felszínre kerülnek a rejtett bizonyítékok. Szintén jelentős szereplő Rick Gilbert, a Williams Lake First Nation egykori vezetője, aki a St. Joseph's-ben folytatott tanulmányai során felfedezi a DNS-tesztje révén, amit mindig is sejtett: az apja egy pap volt. Ő az, akit Ferenc pápa a Vatikánba hív, hogy találkozzanak.
A film cselekménye során ritkán találunk vigaszt, de van egy fontos kijelentés, amely talán segíthet: Az elkövetett cselekmények mögött emberek állnak, Jézus pedig nem vonható felelősségre ezekért. Még akkor sem, ha a missziós iskolában sokan az ő nevére hivatkoztak.
