Falufény: Az önmagán túllépő ragyogás | ma7.sk A falufény nem csupán a település lámpáit jelenti, hanem azt a különleges atmoszférát is, amely minden este életre kel. Az apró falvakban, ahol a csillagok fénye és a természet hangjai összefonódnak, a világ

A gondolatmenet elején megjelennek a nagy elmebajnokok: a szellem emberei, akik jó száz évvel ezelőtt, a Trianon okozta traumát követően elhatározták, hogy nekilátnak az új körülmények közötti újjáépítésnek, határokon innen és túl. Elindult a falukutató mozgalom, amelynek következményeként megszületett a faluszociográfia, célul tűzve, hogy feltárja az alapvető kérdéseket: milyen valójában az ország állapota, és hogyan él a vidék.

A folyamat része volt a kulturális értékek iránti fokozott érdeklődés is, csizmát húzott Bartók és Kodály, beindult a néptánc csínjainak és a népi hagyományok begyűjtése is, s az egész folyamat, ugyan hullámzásokkal, de keresztülzúgott az egész huszadik századon. Tájainkon már az én generációm is megélte a hetvenes évek Röpülj páva mozgalmának vagy nálunk Ág Tibor vagy Takács András munkásságának kiteljesedését, maga a Csemadok is nagyon fontos rendszerező tevékenységet végzett el e téren a 20. század második felében. Okosodtunk, gazdagodtunk a folyamat részeiként - s hogy ne csak lefelé, a gyűjtők irányában mutogassunk, legalább röviden tegyük hozzá:

A korszellemhez száz évvel ezelőtt az is hozzátartozott, hogy a kormány aktívan figyelemmel kísérte a társadalmi folyamatokat, és olyan kihívásként tekintett rájuk, amelyekre alapozni lehetett a jövőt.

Arra gondolok, hogy a trianoni békediktátum jelentős mértékben megszabta a magyar honvédség létszámát, drasztikusan csökkentve annak lehetséges nagyságát. Ennek a döntésnek egy érdekes következménye volt, hogy a húszas évek közepétől szabadon maradt némi pénz a költségvetésben, amit nem kellett a költséges hadsereg kiépítésére és fenntartására költeni.

S miután akkor az országot államférfiak kormányozták, akik nem arra gondoltak zsigerileg, mint napjainkban oly sok politikus tenné a világ számos pontján: tudniillik, hogy szétlopják a pénzt, hanem a lehető legszerencsésebb döntést hozták, az oktatásügybe fektették.

Klebersberg Kunó tevékenysége révén Magyarországon csupán három év leforgása alatt 5000 tanyasi tanterem épült, ami nem csupán az analfabetizmus megszüntetése felé tett óriási lépés volt, hanem hozzájárult a magyar tudomány fejlődéséhez és a hazai tudósok nemzetközi elismertségéhez is. Például a híres Fasori Evangélikus Gimnázium, amely a magyar Nobel-díjasok "keltetője" lett, új impulzusokat kapott. Wigner Jenő tanulmányában így fogalmaz: "...abban az időben talán Magyarország egyik legjobb iskolája volt, és valószínűleg a világ legkiválóbb intézményei közé tartozott." Ráadásul szinte meseszerű, ahogyan Klebersberg személyesen utazott Londonba, hogy rávegye Szent-Györgyi Albertet a hazatérésre. Miután több levelet és telefonhívást követően sem járt sikerrel, a miniszter elhatározta, hogy átszeli a kontinens. Vonattal eljutott a tengerig, onnan hajóval átkelt a Csatornán, majd újra vonatra szállt Londonban! Egy miniszter több napig tartó fáradságos utazása csupán azért, hogy egy magyar tudóst visszahozzon az országba, valóban figyelemre méltó!

„Tedd egyedivé a szövegedet!” – emelte ki Szent-Györgyi, hangsúlyozva, hogy a saját hangunk megtalálása kulcsfontosságú a kommunikációban.

Nos, csak nekem jut eszembe egy s más eme sorok kapcsán a politikusi elkötelezettségről és alázatról? Arról, hogy számon tartottak minden tehetséget, s valóban a nemzet felemelésének nemes célja hajtotta őket? Az eredményt ismerjük: a két, magyarországi tevékenységért megítélt magyar Nobel-díj egyike az, a C-vitamin megtalálásáért kapott.

Elképesztő, hogy milyen mélyreható gondolatok merülnek fel bennem egy olyan helytörténeti munka kapcsán, amely a "Falufény - Egy felvidéki község a második világháborúban" címet viseli. Ez a könyv a Garam menti Kőhídgyarmat lakosainak sorsát és megpróbáltatásait idézi fel, és olyan emlékeket hoz felszínre, amelyek a múlt és a jelen összefonódását tükrözik. Az írás nem csupán történelmi tények sorozata, hanem egy közösség lelki világának mélyreható feltárása is, amely a háború borzalmai közepette is megőrzi identitását és reményét.

A kötet szerzője Berecz Attila, aki már 2012-ben bemutatkozott egy verseskötettel, melynek címe: "Árnymezőkön hagyott emlékekben járva".

A jelenlegi kötet valóban terjedelmes, de a szerző azonnal világossá teszi, hogy ez csupán a bemutatott tartalom első fejezete, és egy folytatás is várható.

Az első gondolat a kiadvány kapcsán most is az, hogy ismét gazdagodtunk: a nagyfödémesi Szabó László, a Palástról származó Sztyahula László és sok helytörténész társuk mellé most felsorakozik Berecz Attila is. Örvendetes, hogy egy fiatalember ilyen komoly elszántsággal veselkedik neki szűkebb pátriája története egy fontos részének feldolgozásához.

A bevezető részből megtudjuk, milyen szerteágazó volt az adatgyűjtés komplex feladata, a Falufény nemcsak a falubeliektől és a gyarmati irattárból származó dokumentumokra épült, hanem főleg a helyiek visszaemlékezéseire.

- vallja be a szerző. Az előzményeket részletesen boncolgatva elérkezünk a könyv középpontjához, amely 1944 decemberének végén kezdődött és csupán 1945 márciusának végén ért véget. Ezt követően a mű újabb szintre lép, hiszen hadijelentések sorozatát tárja elénk, melyeket a lakosság emlékei színesítenek és gazdagítanak.

Az első kötet 1944. december 27-ével zárul, amikor a német-magyar és az orosz erők közti választóvonal a Garam folyó lett Kőhídgyarmatnál. "Az olvasók a továbbiakban majd látni fogják, mennyire meghatározó és kegyetlen nap volt ez, lényegében a faluban lezajlott hullámzó harcok sorozatának nyitánya. Kőhídgyarmatot ekkor a német 6. páncéloshadosztály és a magyar királyi 53. utászzászlóalj maroknyi katonája tartotta, a védelmet a Szent László hadosztály tüzérsége segítette. A budapesti Hadtörténelmi Levéltárból kértem ki a tüzérparancsnok és az utászzászlóalj hadi Naplóját, s ott rengeteg adatot találtam" - fejezi be a szerző az első kötetet, és csinál egyben reklámot is a nemsokára megjelenő második kötetnek is.

Lenyűgöző élmény végigolvasni a bevezető rész végét, ahol több mint 120 név sorakozik fel, jelezve az elképesztő erőfeszítést, amely a gyűjtés mögött áll. Ez a névsor nem csupán a munka mértékét tükrözi, hanem a szöveg kiterjedtségét és mélységét is, amelyet az összegyűjtött információk gazdagsága és sokszínűsége jellemez.

Sok megható történet ad itt tanúbizonyságot egy nehéz korszakról, a személyes visszaemlékezések által hitelesítve az egész könyvet. Még nagyobb volt a meglepetésem, amikor a könyv végén láttam a felhasznált irodalmak hosszú sorát, közöttük olyan neves magyar és nemzetközi szerzők könyveit is, akik-amelyek idézése egyben egy tágabb történelmi síkba is helyezi a könyv történéseit.

A kötet a Petržalka-Engerau-Ligetfalu Polgári Társulás áldozatos munkájának eredményeként látott napvilágot.