Ezt osztotta meg Oszter Sándor, ami miatt tizenéves lánya soha többé nem...

Oszter Alexandra egy interjú során megosztotta gyermekkora kihívásait és nehézségeit, amelyek formálták életét és személyiségét.

A KözTér egyik epizódjában Oszter Alexandra, színésznő és festőművész, megosztotta tapasztalatait a híres művészszülők gyermekeként megélt belső harcairól, valamint arról, hogyan találta meg saját egyedi hangját a művészet világában. Oszter Sándor színész és Failoni Donatella zongoraművész lányaként felnőtt éveit a megfelelési kényszer és a tökéletesség iránti elvárások árnyéka övezte, ami különösen kihívásokkal teli utat jelölt ki számára a saját identitásának felfedezésében.

Tíz éves koromban valami megváltozott bennem, és az emlék ma is élénken él. Ekkor érkeztem haza Olaszországból, ahol egy hónapot töltöttem apácazárdában, hogy elmélyítsem a nyelvtudásomat. Furcsa módon, bár eleinte tartottam tőle, végül nagyon élveztem az ottani életet. A zárda szigorú rendje teljesen más volt, mint amit a bohém művészcsaládomtól megszoktam; ez a struktúra meglepően jót tett nekem. Kipihenten és kiegyensúlyozottan tértem haza, de az utazás után valami sötét tendencia kezdett kibontakozni bennem. Képessé váltam arra, hogy egyre inkább a halál gondolatával foglalkozzam, mint valami megoldással a világ értelmetlenségére.

Oszter Alexandra szavait idézi a 168.hu.

"Én nagyon sokat voltam egyedül. A szüleim nagyon nem értek rá, és nem nagyon tudtak velem úgy foglalkozni. Viszont azt megkövetelték, hogy teljesítsek, kitűnően nézzek ki, nincs panaszkodás, nincs affektálás - ezt mindig mondták. Lehet, hogy most is affektálok, de most már mindegy, ezt vállalom, nem szándékos" - fogalmazott a színésznő.

Elmondása szerint rengeteg düh volt benne amiatt, hogy a szülei olyasmivé akarták "idomítani" őt, amire nem volt sem képes, sem hajlandó.

A feszültség, ami állandósult bennem, csak akkor enyhült, amikor valamilyen sebet ejtettem magamon. Gyerekként az ember gyakran úgy érzi, hogy a társai bántják, vagy éppen a családjában nem találja a helyét, nem tudja megélni a saját identitását. Ilyenkor az ember nem akarja megosztani a belső feszültségét, nem ordít, nem lázad azok ellen, akik körülveszik, és ez a tehetetlenségi düh végül önmagára irányul. A szüleim teljesen kétségbe estek, hogy miért nem tudják, mi zajlik bennem. Nyilván sok fejtörést okoztam nekik, és a helyzetük csak tovább nehezedett.

Számára az alkotás, különösen a festészet, egyfajta menedéket jelentett. Ahogy ő fogalmaz, ezzel "állította helyre" önmagát.

"Apu egyszer azt mondta nekem..." - kezdett mesélni Oszter Alexandra egy emlékezetes történetet, de hirtelen a szobában elaludt a lámpa, és minden sötétbe borult. A felvétel azonban nem állt meg, és egy rövid csend után a színésznő újra megszólalt, mintha a sötétség inspirálná:

Papa nem igazán lelkesedik ezért a dologért, ez már egyértelmű. Pedig éppen most akartam megosztani, hogy egyszer azt mondta: "Úgy csináld, hogy legyen vége, ne szórakozz itt velem!" Ekkor elgondolkodtam, hogy "a fenébe is! Ezt az élvezetet nem adom oda senkinek!" Azóta viszont soha többé, még egy tűt sem fogtam a kezembe.

Oszter Alexandra kifejezte meggyőződését, hogy szülei a korabeli tudásuk és lehetőségeik fényében mindent megtettek azért, hogy a lehető legjobbat nyújtsák számára.