Egyszer a világ egyik legfényesebb ékköve volt, de mára feledés homályába merült: ez a hatalmas tó sorsa.
Az Aral-tó mélyedése a neogén időszak végén, körülbelül 23-2,6 millió évvel ezelőtt kezdett formálódni, amikor is a Szir-Darja folyó, amely napjainkban 2212 kilométer hosszú és Kazahsztán, Üzbegisztán, valamint Tádzsikisztán területén folyik, fokozatosan betöltötte a medret. A pleisztocén korai és középső szakaszában a tómeder vízmentessé vált, de a pleisztocén végén és a korai holocén korszakban újra megtelt éltető folyadékkal. Ezt követően, néhány rövid szárazabb időszakot kivéve, a Szir-Darja, valamint Közép-Ázsia második leghosszabb folyója, az Amu-Darja, egészen az 1960-as évekig folyamatosan magas vízszinten tartotta a tavat.
Ekkor azonban jött a Szovjetunió egy nagyszabású vízelterelési projekttel Kazahsztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán száraz síkságain, amely során a térség távoli hegyek hóolvadásaiból és csapadékából táplálkozó, két fő folyóját arra használták, hogy a sivatagot gyapot- és más növények termesztésére alkalmas mezőgazdasági területté alakítsák. Az átalakítási terv előtt a Szir-Darja és az Amu-Darja is a Kizilkum-sivatagon át folytak, hogy aztán a medence legalacsonyabb pontjánál találkozhassanak.
Ez a "találkozási pont" az Aral-tó, amely hosszú évtizedeken át bolygónk negyedik legnagyobb állóvizeként volt számon tartva.
Kétségtelen, hogy az öntözés csodát művelt a sivataggal, virágzó tájakat teremtve, ám az Aral-tó sorsa tragikus fordulatot vett. Ezt a drámai átalakulást a NASA Terra műholdjának MODIS nevű műszere dokumentálta, amely 2000 és 2018 között készült felvételeken ragadta meg a szembetűnő változásokat. Már a képsorozat elején, az ezredfordulón is jól érzékelhető volt, hogy a tó már csak egy elszáradt emlék a régi fénykorából; az 1960-as években még hatalmas kiterjedésű vízfelület mára jelentősen visszahúzódott. Ekkor már az Északi- vagy Kis-Aral-tó teljesen elkülönült a Déli- vagy Nagy-Aral-tótól, szimbolizálva a természeti katasztrófát, amely a régiót sújtotta.
A folyamat továbbgyűrűzött: az egy éven belüli változások is olyan mértékűek voltak, hogy a természettudósok is széttárták a kezüket. A Déli Aral-tó keleti és nyugati medencére szakadt, és már a végükön is alig-alig kapcsolódtak egymáshoz.
2001-re a déli kapcsolat teljesen megszűnt, és a sekélyebb keleti rész is gyorsan visszahúzódott az azt követő években. A víz területe különösen drámai mértékben csökkent 2005 és 2009 között a Déli Aral-tó keleti medencében, miután az aszály következtében az Amu-Darja vízhozama jelentősen csökkent, végül pedig teljesen elapadt. Ekkor már egyértelműen látszott a helyzet súlyossága, habár 2009 és 2018 között a vízszint évente ingadozott: szárazabb időszakokban alacsonyabb, míg csapadékosabb időszakokban magasabb értékeket mutatott.
A Nagy-Aral-tavat azonban már nem lehetett megmenteni: a keleti medencéje 2014-ben megszűnt létezni.
a szárazság és a sós por hatására a helyi növényzet is drámai változásokon ment keresztül. A hajdanán buja zöld területek helyét egyre inkább a steril sivatagi táj foglalta el, ahol a növények nem tudtak megélni. Azok a gazdák, akik korábban bőséges termést arattak, most kénytelenek voltak elhagyni földjeiket, mivel a termelés már nem volt fenntartható. A szomorú valóság az, hogy a közösségek szétesése, a migráció és a megélhetési válság mind szoros összefüggésben álltak a tó pusztulásával. A helyi lakosság nem csupán gazdasági nehézségekkel küzdött, hanem a vízhiány, a levegő szennyezettsége és az egyre növekvő egészségügyi problémák is súlyosan érintették őket. Az emberek életminősége rohamosan romlott, miközben a régi hagyományok és életformák eltűntek a homályban. A közösségi összetartás gyengült, és a helyi kultúra sok szempontból megfakult, ahogyan a tó egykor színes és gazdag életének nyomai is eltűntek az idő sodrában. Az Aral-tó körüli vidék tragédiája nem csupán egy természeti katasztrófa, hanem az emberi tevékenység következményeként kialakult komplex társadalmi és ökológiai válság, amely a jövő generációinak is figyelmeztető példát szolgáltat.
a tó eltűnése az éghajlatot is valamelyest megváltoztatta: a tél hidegebb, a nyár pedig forróbb és szárazabb lett.
A szakértők nem tétlenkedtek, és különféle erőfeszítésekkel próbálták helyreállítani az Aral-tó körüli ökoszisztémát. A legújabb rehabilitációs program 2018-ban indult, és célja, hogy a kiszáradt tómederben szárazságtűrő növények telepítésével indítsa el a regenerálódást. Eddig már 1,73 millió hektáron sikerült zöld területeket létrehozni. Különösen fontos szerepet játszik ebben a fekete szakszaul, amely mély gyökereivel segít stabilizálni a talajt, ezáltal megakadályozva, hogy a levegőbe só és homok kerüljön. Ráadásul a szén-dioxid megkötésében is kiemelkedő hatékonysággal bír. Hihetetlen, de a folyamat révén a természet lassan, de biztosan kezdi visszanyerni régi fényét.
Az ENSZ által létrehozott Aral-tavi Vagyonkezelői Alap számos átfogó projektet valósít meg, amelyek célja a térség vízellátásának javítása, a mezőgazdaság korszerűsítése és víztakarékos technológiák bevezetése. Ezen kívül egy újabb figyelemre méltó kezdeményezés, a Kertem az Aral-tóban, célul tűzte ki, hogy egymillió fát ültet el, ezzel gyümölcsfás oázisokat alakítva ki a súlyosan károsodott területen. A program célja nemcsak a környezeti állapot helyreállítása, hanem a helyi közösségek megélhetésének javítása is.
