Dinoszauruszok: ma is közöttünk sétálhatnának, ha nem érkezett volna a hatalmas aszteroida, ami mindent megváltoztatott.
A dinoszauruszok 65,5 millió éve történt hirtelen eltűnésének kérdése hosszú évtizedek óta foglalkoztatja a tudósokat, és az állatcsoport rendkívüli népszerűsége miatt magát a közvéleményt is. Egészen az 1980-as évekig az volt az általánosan elfogadott szaktudományi nézet, hogy a dinoszauruszok hanyatlása a kréta időszak végére már annyira előrehaladottá vált, hogy a Földet közel 170 millió évig uraló állatcsoport evolúciós szerepét betöltve, más korábbi taxonokhoz hasonlóan természetes módon halt ki.
1980-ban Walter Alvarez, amerikai geológus, az olasz Gubio vidékén végezte kutatásait a földtörténeti középidő, azaz a mezozoikum utolsó szakasza, a kréta időszak, valamint a geológiai újidő, a kainozoikum korai időszaka, a paleocén határvonalain. Alvarez és csapata felfedezett egy vékony, mélyszürke agyagos réteget a két határréteg között, amely különös figyelmet keltett bennük. A felfedezésük nyomán Walter Alvarez az agyagmintát édesapjának, Louis Alvareznek, a Nobel-díjas magfizikusnak küldte el részletes laboratóriumi vizsgálatra.
a vékony rétegben ugyanis extrém irídium-anomáliát fedeztek fel. Az irídium természetes állapotban csak rendkívül ritkán fordul elő a földkéregben, ellenben igen gyakori az aszteroidákban. A kréta-tercier, vagyis az úgynevezett K-T határ közé ékelődött vékony rétegben az irídium mennyiségének aránya mintegy ezerszerese volt a földkéregben való természetes előfordulási arányának, ami egyértelműen arra utalt, hogy a határréteg egy extraterresztikus esemény, egy aszteroidabecsapódás következménye.
Walter és Louis Alvarez felfedezése nyomán az 1980-as években világszerte több helyszínen is sikerült azonosítani az irídium-anomáliás határréteget, amely a becsapódás globális hatását igazolta. Az 1990-es évek elejére pedig sikerült felfedezni a feltételezett égitest által létrehozott krátert is, amely a Yucatán-félsziget közelében, a Mexikói-öböl medencéjének mélyén található.
A kráter átmérőjének elemzése alapján a becsapódott aszteroida mérete 12-15 kilométer közöttire tehető. A hatalmas ütközés következtében annyi kén-dioxid, aeroszol és törmelék került az atmoszférába, hogy a Földön közel hat hónapig tartó sötétség uralkodott. Ez a sötét időszak megakadályozta a fotoszintézist, ami drámai ökológiai válságot idézett elő, és végül tömeges fajok kihalásához vezetett.
Az 1990-es évek vége felé egyre inkább elterjedt az a nézet, miszerint a kozmikus eredetű becsapódás, amely a K-T határvonalhoz köthető, jelentős szerepet játszhatott a dinoszauruszok és más állatcsoportok, például a tengeri és repülő hüllők, valamint az egész mezozoikum során virágzó ammoniteszek kihalásában. Ugyanakkor több kutató továbbra is szkeptikus maradt a hirtelen és drámai K-T kihalási eseménnyel kapcsolatban. E szkeptikus tudósok arra figyelmeztetnek, hogy a dinoszauruszok hanyatlása már a K-T aszteroida becsapódása előtt is megkezdődött, és a kihalás idejére csupán néhány dinoszauruszcsoport utolsó képviselői maradtak életben.
E híres hüllőcsoport kihalása valószínűleg egy hosszú, fokozatos természetes folyamat következménye volt, nem csupán a K-T aszteroida becsapódásának közvetlen hatása.
Több mint harminc éve folyik a vita arról, hogy a dinoszauruszok már az aszteroidabecsapódás előtt is olyan állatcsoport voltak-e, amelyek elkerülhetetlenül a kihalás szélére sodródtak. Chris Dean, a londoni University College paleontológusa és a tanulmány vezető szerzője, a Live Science tudományos hírportálon nyilatkozott erről. Az április 8-án, kedden megjelent Current Biology folyóiratban publikált új kutatás arra utal, hogy a dinoszauruszok állítólagos ritkasága a kihalásuk előtt valójában a fosszilis adatok hiányosságainak tudható be.
A kutatást végző tudósok körülbelül nyolcezer, Észak-Amerikában fellelt kövületet elemeztek, amelyek a késői kréta időszak campaniai korából (83,6 és 72,1 millió évvel ezelőtt) és a kréta időszak végső, maastrichti korából (72,1 és 65,5 millió évvel ezelőtt) származnak.
A kutatók figyelmüket négy különböző dinoszaurusz családra irányították: az Ankylosauridae, a Ceratopsidae, a Hadrosauridae és a Tyrannos családokra. Az elvégzett kutatás rávilágított, hogy e dinoszauruszok biológiai sokfélesége körülbelül 76 millió évvel ezelőtt érte el a legmagasabb szintjét, ezt követően pedig fokozatos csökkenésnek indult, amely végül a K-T aszteroida becsapódásához vezetett, ami a nem madáralakú dinoszauruszok végső pusztulását okozta. Ez a csökkenés különösen szembetűnő volt a K-T esemény előtt álló hatmillió évben, amikor a fosszilis nyomok alapján mind a négy család kövületeinek száma jelentősen csökkent.
A kutatók elemzésük eredményeként megállapították, hogy olyan környezeti feltételek vagy más tényezők változására viszont nincs utalás a kréta végi rétegekben, amelyek megmagyarázhatnák ezt a látszólagos csökkenést. A kutatók által kidolgozott modell szerint az összes dinoszauruszcsalád széles körben elterjedt és gyakori volt a kréta végén, így a kihalás kockázata is rendkívül alacsony szinten állt az olyan katasztrofális jellegű eseményeket kivéve, mint amilyen a K-T aszteroida becsapódása volt.
A kutatók megállapítása szerint a maastrichti kor geológiai környezete lényegesen kedvezőtlenebb volt a fosszíliák kialakulásának szempontjából, mint az azt megelőző időszakokban. E nagy változások között említhetjük például a Mexikói-öböltől az Északi-sarkvidékig terjedő hatalmas belső tengerág visszahúzódását, valamint a Sziklás-hegység körülbelül 75 millió évvel ezelőtt kezdődött kiemelkedését, amelyek valószínűleg jelentős mértékben akadályozták, vagy legalábbis megzavarták a fosszilizáció folyamatait.
A tudóscsoport azt is megállapította, hogy az észak-amerikai maastrichti emelet rétegei legnagyobb részt nem voltak kitéve a kiemelkedésnek, a felszínen napjainkban hozzáférhető rétegeket pedig sűrű növényzet borítja. Más szóval; az ebből az időből származó dinoszaurusz-kövületeket rejtő kőzetrétegek csak nehezen hozzáférhetők a maradványokat kereső kutatók számára. Mivel az ebből az időszakból ismert kövületek fele Észak-Amerikából származik, a tanulmány eredményeinek globális vonatkozásai is lehetnek.
A kutatott nyolcezer fosszilis maradvány között a szakértők megállapították, hogy a ceratopszidák – a szarvas dinoszauruszok egy különleges csoportja, mint például a Jurassic Parkban népszerű Triceratops és rokonai – a leggyakoribbak. Ennek valószínűsíthető oka, hogy ezek a dinoszauruszok olyan síkvidékeken éltek, amelyek a maastrichti korszakban a legkedvezőbbek voltak a fosszilizálódás szempontjából, vagyis a maradványok megőrződése szempontjából ideális környezetet biztosítottak. Ezzel szemben a hadroszauruszok, ismertebb nevükön a kacsacsőrű dinoszauruszok, a vizsgált fosszilis leletek között a legkevésbé elterjedtek. Ezek a lények elsősorban folyók mellett, ártereken és mocsaras területeken találták meg a számításaik szerint ideális élőhelyüket.
A folyók áramlásának csökkenése kevesebb üledéklerakódáshoz vezetett, ami lehetőséget adhatott volna a dinoszauruszok maradványainak megőrzésére – állítják a kutatók legújabb tanulmányukban. "A dinoszauruszok valószínűleg nem voltak sorsszerűen a kihalásra ítélve a mezozoikum végén" – nyilatkozott Alfio Alessandro Chiarenza, a tanulmány társszerzője és a University College London paleontológusa. "Ha az aszteroida nem csapott volna a Földnek, a dinoszauruszok még ma is osztoznának ezen a bolygón az emlősökkel, gyíkokkal és a túlélő leszármazottakkal, a madarakkal" – vélekedik a kutatásban részt vevő paleontológus.
