Bármi legyen is a vágyunk, sajnos nem létezik egyetlen, minden helyzetre alkalmazható csodasformula.
A norvég "Szerethető" című film sok szempontból pszichológiai drámának is tekinthető, ha lenne egy ilyen műfaji kategória. Különbözik a tipikus pszichológiai drámáktól, amelyek gyakran inkább művészi alkotások, mintsem tanulságos anyagok. Lilja Ingolfsdottir filmje olyan érzést kelt, mintha kifejezetten terapeuták és klienseik részére készült volna, akik gyors ütemben kívánják felfedezni az önismeret rögös és néha fájdalmas ösvényét. Bár a "Szerethető" valós problémákat tárgyal, érzékeny és sokrétegű megközelítéssel, mégis elkerülhetetlenül beleütközik a könnyen emészthető önsegítő bölcsességek világába, amelyek gyakran a konyhapultra helyezik a pszichológiát. Ilyen megállapításokkal találkozhatunk, mint „Amíg nem szereted önmagad, másokat sem tudsz igazán szeretni!” vagy „Fedezd fel, honnan ered az önbizalomhiányod, és máris harcba szállhatsz vele!” A film üzenetei között sokszor felbukkan az önértékelés és az önelfogadás fontossága, amelyek bár hasznosak, mégis kissé felszíneseknek tűnhetnek a mélyebb, komplexebb érzelmi problémák tükrében.
Pedig kifejezetten ígéretes a film kiindulópontja. Maria, a film központi alakja, alig bír el a négy gyerekkel, közben férje, Sigmund folyamatosan úton van. A konfliktusok így kódolva vannak, viszont úgy tűnik, szeretik annyira egymást, hogy azokkal megbirkózzanak. Mégis egy csapásra omlik össze minden: Maria egyre csak hergeli bele magát a dühébe, Sigmund pedig mind feszültebben hallgat, majd elmenekül. Tipikusnak mondható alaphelyzet, mely az esetek jó részében aztán így is marad. A felek egyre távolodnak, saját álláspontjukból nem engednek, aztán maximum utólag bánják meg az egészet. Akkor, amikor már tényleg késő bármit is kezdeni.
Ingolfsdottir filmje alapvetően azt a kérdést járja körül, hogy mit tehetünk, ha még van esélyünk megmenteni kapcsolatunkat. Jöhet a párterápia? A filmek gyakran erre az útra lépnek, de a megoldás sok esetben nem itt található. Vannak azonban kivételek, mint Nick Hornby történetének adaptációja, az Egy házasság helyzete, amelynek első évada szórakoztató és szívmelengető, igaz, ez a sorozat sem a párterápia lényegére fókuszál. A Szerethető viszont sokkal zavarosabb területre kalauzol minket. A film középpontjában Maria áll, ami azt sugallja, hogy neki kellene elsősorban változnia, ha meg akarja tartani a kapcsolatát. A nézőt is arra ösztönzi, hogy ezt a következtetést vonja le, hiszen a film során többször is szembesülhetünk Maria irritáló hisztériáival és kitöréseivel, míg Sigmund csendes vágyát keresi a nyugalomra. A dinamikájuk tehát egyértelmű: a női karakter küzdelmei és belső feszültségei dominálnak, miközben a férfi csupán békére vágyik.
Természetesen, amikor a felelősségről van szó, nem mindig lehet egyenlően elosztani a terheket. Bár úgy tűnik, Sigmund nem igazán tesz meg mindent az otthoni harmónia érdekében, a film ezt nem tükrözi egyértelműen; inkább Mariára hárítja a felelősséget. Elképzelhető, hogy valóban neki kellene elsősorban változnia, de Ingolfsdottir ezt a folyamatot meglehetősen leegyszerűsíti. A klasszikus önsegítő klisék szerint hősünk néhány pillanatnyi felismerés után, miután észreveszi anyjában a saját gyengeségeit, hirtelen tudja, hogyan reagáljon lánya sokadik provokatív kirohanására. És lám, a csoda megtörténik: azonnal egymás karjaiba borulnak!
Persze, egy játékfilmnek sűrítenie is kell, de a Szerethető sajnos nem csak ennyit tesz. Ami azért is sajnálatos, mert máskülönben a Karlovy Varyban és a miskolci Cinefesten is több díjat nyert filmnek megvannak a maga erényei. Helyzetei, problémafelvetései ismerősek lehetnek mindannyiunk számára. Fájdalommal ismerjük fel a szituációkban magunkat, és tényleges kíváncsisággal várjuk, hová fog kifutni az egész. Szeretnénk jobban megismerni Maria és Sigmund problémáit, hátha a sajátjaink megoldásához is kapunk valamiféle segítséget. Nem rögtön megoldóképletet, hanem bemutatását annak, hol és hányféleképpen tud félremenni az egész.
A Szerethető valóban kiemelkedően teljesít a kapcsolati dinamikák felfedezésében, de sajnos felszínessé válik, amikor az a kérdés, hogyan lehetne ebből a bonyolult helyzetből kimenekülni. Képzeletbeli portréja egy pszichológus, aki egyszerre próbálja megtestesíteni a szakértőt, a coachot, a barátot, az anyát és a férjpótlékot. A mai világ elvárásainak megfelelően nem is lehet más, hiszen a kortárs terapeutákra sokszor az a feladat hárul, hogy mindent egy kalap alatt kezeljenek, miközben hangsúlyozzák, hogy a pszichológus nem töltheti be a barát, a párkapcsolati partner vagy az életvezetési tanácsadó szerepét. Mégis, valahol mindig ide érkezik – és ennek ellenére hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, hogy valójában igazi barátokra és mély, tartalmas kapcsolatokra van szükségünk.
Ingolfsdottir filmje sokat ígér, de végül a könnyebb utat választja, így nem is érhet fel az elmúlt évek olyan izgalmas és összetett pszichológiai drámáihoz/vígjátékaihoz, mint mondjuk A szerelem természete vagy a Szex és pszichoanalízis. Megvannak ettől még a maga erényei, ahogy Helga Guren színésznő is kitesz magáért. De nem érdemes itt keresni a receptet arra, mi menthetné meg tönkremenő kapcsolatainkat.
