"Az orvosi látogatás az ajtón keresztül zajlott." - Számos indokom van arra, hogy miért nem döntöttem a második gyermek vállalása mellett.

Kérjük, hogy a videó megtekintéséhez aktiválja a JavaScript-et, vagy válasszon egy HTML5 videót támogató böngészőt.

Ilyenkor megérint valami mélyről jövő, ösztönös érzés, és ha őszinte vagyok magammal, kilenc év után, lélekben sokkal inkább készen állnék egy újabb anyaságra, mint korábban valaha. Mégis, ha elmerengek azon, hogy valóban szeretnék-e második gyermeket, a válasz egészen egyértelmű: nem.

A UNFPA 2025-ös "A Valódi Termékenységi Válság" című jelentése rávilágít, hogy világszerte sokan vágynak második vagy harmadik gyermekre, azonban számos akadályba ütköznek e vágyuk megvalósítása során. Ezek az akadályok lehetnek egészségügyi problémák, a lakhatás nehézségei, a munkahelyi instabilitás, a gyermeknevelés pénzügyi terhei, a jövővel kapcsolatos aggodalmak, vagy akár az is, hogy nem találják meg azt a megfelelő partnert, akivel bővíthetnék a családjukat.

Az sem ritka, hogy több tényező összeadódik, ahogy az nálunk is történt:

Egy szülés, amit a testem és a lelkem is sokáig hordozott (vagy inkább hordoz)

A lányom születése messze nem úgy zajlott, ahogy azt megálmodtam. Bár a fogadott szülésznőm ott volt, aznap éppen az ügyeletet teljesítette, így csak részben tudott velem lenni. A kórházi rendszer magával sodort: felesleges vizsgálatok és beavatkozások követték egymást, amelyekről ma már tudom, hogy nem voltak indokoltak. Három hosszú napot töltöttem a kórház falai között, teljes magányban egy újszülöttel, akinek minden igényét ki kellett elégítenem. A nővérek csak akkor léptek be hozzám, hogy a redőnyömet kedvük szerint felhúzzák, míg az orvosi vizit szavakban zajlott, az ajtó küszöbéről, mintha csak egy távoli nézőpontból figyelnének minket.

Ezt követően kislányom öt hónapon át küzdött a makacs hasfájással, amelyre sajnos semmi nem vált be. Higgy nekem, mindent bevetettem, amit csak lehetett. Most már nem is csodálkozom, hogy ő is megmutatta a tüneteket.

A tanácstalanság, a kétségbeesés, hogy nem tudok segíteni a saját gyermekemnek és a mérhetetlen fáradtság... Ezek az emlékek nem halványultak el kilenc év alatt sem. Tudom, hogy nem törvényszerű, hogy ugyanez újra megtörténne, de a gondolat mégis ott motoszkál bennem: mi van, ha mégis?

Tudatosan a gyermek igényeihez igazítottuk a környezetünket.

Ahogy teltek az évek, a lelkünk és a testünk is egyformán formálódott, hogy helyet adjunk egy gyermeknek az életünkben. Nem csupán az anyagiakat, hanem az időt és a figyelmet sem akartuk megspórolni, hiszen számunkra a minőség mindennél fontosabb. Otthonunk is ennek szellemében alakult, hiszen úgy döntöttünk, hogy "két hálószoba tökéletesen elegendő számunkra".

Persze, lehetne bővíteni, átalakítani, meg aztán mi is sokáig tesókkal egy szobában nődögéltünk - de ez nem csupán négyzetméter kérdése. A fókusz mindig azon volt, hogy a lányunk mindent megkapjon, amit mi nem kaptunk meg gyerekként.

Nem vagyunk hibátlanok, és nem is az a célunk, hogy minden kívánságát teljesítve kényeztessük az egyetlen lányunkat. Azonban abban biztosak vagyunk, hogy a szándékaink következetesek maradtak. Egy újabb kisgyermek csatlakozása ehhez a dinamikához már nem lenne zökkenőmentes, hiszen azzal el kellene engednünk valamit, amihez szorosan ragaszkodunk.

A munkám nem teher, hanem a részem

Csupán egy év szünetet tartottam a munkámban a lányom világra jövetele után – és ezúttal is hálásan gondolok a home office előnyeire. Már akkor is éreztem, hogy vágyom vissza a hivatásomhoz. Nem a kötelezettségérzet vagy a pénzkeresés motivált, hanem az írás iránti szenvedélyem. Számomra ez nem csupán munka vagy feladat, hanem az életem szerves része. Amint egy új téma felmerül a fejemben, az addig pörög bennem, amíg végre le nem írom.

Tudom, hogy egy kisbaba mellett – még a legnagyobb segítséggel is – szinte lehetetlen jól irányítani ezeket a szálakat. Nem szeretném azt állítani, hogy teljesen lehetetlen, de számomra ez olyan lenne, mintha a szétforgácsolódás határán egyensúlyoznák. Kimerülne a lelkem. Ráadásul már azt is megtapasztaltam, hogy ha túlságosan fáradt vagyok, akkor a végeredmény sosem lesz kedvező.

A testem is más módon válaszolna.

Nem érzem magam öregnek, de tisztában vagyok vele, hogy a testem már nem az, ami kilenc évvel ezelőtt volt. Amikor a lányom világra jött, még csak huszonhat éves voltam - nem is próbálom a régi énemmel összehasonlítani magam. A régóta meglevő sportsérülések néha emlékeztetnek arra, hogy ideje lenne lelassítani, és jól tudom, milyen óriási fizikai kihívást jelent egy terhesség.

Nem csupán a plusz súly cipelése vagy az éjszakai felébredések nehézségeiről van szó, hanem arról a mély, belső átalakulásról, ami a várandósság során történik. Az ember teste egy új ritmusra hangolódik, és közben egyfajta kontrollt veszít el, ami, noha csodálatos élmény volt számomra, nem mentes a kihívásoktól. Most, hogy már eltelt néhány év, egyre világosabbá válik számomra: ha nem érzem magam elég erősnek testileg, akkor azt el kell fogadnom, és ez teljesen rendben van. Nincs ebben semmi szégyen.

Így teljes nekünk, másnak meg máshogy

Addig élt bennem a hit, hogy egy család akkor "igazi", ha minimum két gyerek van, amíg meg nem született a lányom. Ezután az apukájával mindketten egyre inkább azt éreztük: ez így teljes és tökéletes. A lányunkkal minden évben többször elutazunk, közösen fedezünk fel új országokat, és mostanra ott tartunk, hogy tényleg bárhova nyugodt szívvel visszük magunkkal. Viszont korából adódik, hogy ha mi kettesben mennénk el valahová, nyugodt szívvel hagyhatjuk itt a nagyszülőknél.

Nem érzem, hogy a családalapítás kimerült volna minket; éppen ellenkezőleg, úgy vélem, hogy sikerült megtalálnunk a megfelelő egyensúlyt. Természetesen egy gyermekkel is akadnak nehézségek (ezt pontosan tudom és tapasztalom is), de ennek ellenére úgy érzem, hogy nem vagyunk állandóan túlhajszoltak vagy kimerültek.

Lehet, hogy másnak a többgyerekes lét, megint másnak a gyerekmentes élet hozza el ugyanezt a "megérkeztem" érzést, és pont ez a lényeg. Nem kell mindenkinek ugyanúgy jól lennie, de tudni kell, hogyan lehetünk jól a saját életünkben.