Az Élet Forrása Az életadó nem csupán egy fogalom, hanem egy mélyen gyökerező valóság, amely körülvesz minket. Ez a titokzatos erő, amely táplálja a természetet, a szívünkben dobogó érzéseket és a mindennapi apró csodákat. Az életadó az a szál, amely öss

Farkas Ildikó kétszeresen tette magáévá a kicsinyek befogadásáról szóló krisztusi tanítást. Története az anyaság egyik legszebb példája, amiből - meggyőződésem szerint - bárki bármilyen élethelyzetben erőt meríthet.

Négy csodálatos gyermeket nevelhetek, ebből kettőt a pocakomból, míg a másik kettő a szívem hívására érkezett az életembe – mesélte a meleg szívű maroskeresztúri édesanya, akinek életét az elmúlt évtizedek ajándékai és kihívásai formálták. - Húsz éves koromban már anyává váltam, megszületett Arnold fiam, akit aztán Borbála, a nagylányom követett. A kicsi fiam és kislányom pedig a szívem szülöttjei; hivatásos nevelőszülőként fogadtam őket a férjem és a két nagyobb gyermekem támogatásával.

Sanyika 2003-ban, mindössze öt hónaposan került a családunkhoz Marosvásárhelyről, a gyermekvédelmi rendszer keretein belül. Akkoriban éppen munkanélküli voltam, és már több ismerősöm is végigjárta ezt az utat. Először azt hittem, hogy ez egy könnyű feladat lesz – végre otthonról dolgozva nevelhetek egy kisgyermeket, miközben van munkakönyvem és jövedelmem. De ha valaki azt mondta volna nekem, hogy egy másik gyermeket úgy fogok szeretni, mintha a sajátom lenne, nem hittem volna el. Sanyika figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral (ADHD) küzdött, és hosszú időbe telt, míg szakszerű orvosi segítséggel és a család összefogásával sikerült megküzdenünk ezzel a kihívással. Otthonunk minden szeglete színes papírokkal, jutalomtáblákkal és rengeteg legókészlettel volt tele – ezek voltak Sankó legfőbb motivációi. 2010-ben Krisztával bővült a családunk. Őt egy bántalmazó környezetből mentette ki az éjszaka folyamán a hatóság. Egyévesen és egy hónaposan mindössze hét kiló volt, nem tudott ülni, és az éjszakákat folyamatosan átsírta. Minden reggel fürdettem, babaolajjal masszíroztam, és mondókázva tornáztattam. Eleinte Kriszta teste nagyon feszes volt, és csak ütni vagy harapni tudott, én pedig próbáltam nyitva tartani az ökölbe szorított kis kezecskéjét, hogy megtanuljon simogatni. A sok átsírt éjszaka engem is legyengített, és mire orvosi segítséggel végre eljutottunk odáig, hogy Kriszta tudott aludni, én már nem tudtam. Így 2013-ban egy hétre az ideggyógyászatra kerültem. A gyámügy is értesült a dologról, és miután hazatértem, felbontották a munkaszerződésemet, a két kicsit pedig egy marosvásárhelyi gyermekotthonba vitték. Ez mindannyiunk számára borzasztóan fájdalmas fordulat volt. Újra mélypontra kerültem, de egy belső hang azt súgta: "Fel kell állnod, és mindent bele kell adnod!" Minden második vasárnap látogathattuk meg a gyerekeket, és sosem hagytunk ki egy alkalmat sem, esőben, hóban, fagyban is mentünk. Sankó és Kriszta minden alkalommal azt mondták: "Édesanya, gyógyulj meg, menjünk haza." Miután eljöttem tőlük, rendszerint elérzékenyültem. Karácsonykor és szilveszterre hazaengedték őket, de amikor január 3-án vissza kellett térniük, az ötéves Kriszta nem akarta levetni a pizsamáját, és felvenni az utcai ruháját. Nem tudta szavakkal kifejezni, de én megértettem, hogy így próbálja megúszni az igazi otthonának elhagyását. Rettenetesen elkeseredtünk, de egy nő, aki a gyámügynél dolgozott, biztatást küldött nekünk. Megkérdezte, hogy mindenképpen szeretnénk-e a két gyereket, és amikor határozott igennel válaszoltam, elmondta, hogy igényelhetem Sankóék elhelyezését munkakönyv és fizetés nélkül. Otthon a férjemmel és a két nagykorú gyermekemmel összeültünk, hogy átbeszéljük a lehetőséget. A családom mindent elkövetett a kicsikért; a nagyfiam felajánlotta a segítségét, a férjem pedig pluszmunkát vállalt, hiszen az én keresetem kiesett a családi költségvetésből, és lakásrészletünk is volt. Egyértelmű volt, hogy élni akarunk a lehetőséggel, de ehhez egy részletes iratcsomót kellett összeállítani a törvényszékre. Az egész család pszichológiai felmérésen esett át – az enyém két és fél órát tartott. A polgármesteri hivatal szociális ankétot végzett nálunk, hogy csak néhány részletet említsek. 2014 tavaszán imáimban kértem a Jóistent, hogy ha úgy lát minket, hogy képesek vagyunk a gyerekek felnevelésére, akkor adja vissza őket nekünk; ha nem, akkor jöjjön a törvényszéktől elutasító válasz. Sanyika ekkor már tíz és fél éves volt, és a törvényszéki bírónak megmondta, hogy haza akar menni Maroskeresztúrra. Krisztát, mivel még kicsi volt, nem kérdezték meg, de a bírónő megnyugtatott, hogy később ő is visszatérhet hozzánk. A helyzetet nehezítette, hogy egyik gyerekről sem mondtak le a vér szerinti szülők, akiket a gyámügy próbált felkutatni, így az örökbefogadásuk nem volt opció. Amikor Sankót végre hazavihettük a gyermekotthonból, Krisztának ott kellett maradnia. Mondtuk neki, hogy az ő iratai még nem érkeztek meg, és minden alkalommal, amikor látogatóba mentünk, mindig azzal fogadott, hogy "megérkeztek-e a papírok?". A várva várt iratot végül a keresztúri postás, Marci hozta, és Kriszta végre hazajöhetett.

Ildikónak a két kisgyerekkel folytatott küzdelme mellett egy újabb nehézség is ránehezedett: Arni bejelentette, hogy szándékában áll belépni az idegenlégióba.

Csak én tudom, milyen mély érzések kavarogtak bennem anyaként abban az időszakban, de tisztában voltam azzal is, hogy nem engedhetek meg magamnak hisztit vagy ellenállást; a fiam már közel 24 éves volt. Olyan volt számomra, mint egy fiatal madár, aki készen áll, hogy elhagyja a fészkét, és csak azt kívántam neki, hogy szárnyai erősek legyenek. Ugyanakkor biztosítottam arról is, hogy ha az élet nem úgy alakul, ahogy szeretné, az ajtóm mindig nyitva áll előtte. 2014 októberétől kezdve nem hallottam felőle, de az internet segítségével próbáltam minél többet megtudni arról a távoli világról, ahol élt. A Jóisten pedig csodát tett, amikor a karácsony utáni napon, december 26-án, megszólalt a telefon, és a vonal másik végén a világ legszebb hangját hallottam: "Édesanyám, mit csináltok?" Tizenöt percet kaptunk arra, hogy beszélgessünk. Abban a negyedórában igyekeztem nagyon erős maradni; pár perc elteltével átadtam a telefont a férjemnek, majd a nagylányomnak, végül a legkisebb fiamnak, aki akkor már hazatért a gyermekotthonból. Krisztára nem maradt idő, és ezt ő is sajnálta. Az a tél rendkívül kemény volt, de amikor a beszélgetés végén lecsüngtek a szavak, olyan eufória öntött el, hogy szinte végig akartam szaladni a negyeden, hogy megosszam a boldogságomat a világgal. Ezt követően Arni gyakrabban hívhatott minket. Az idegenlégiós szolgálatának tizedik hónapjában végre haza tudott jönni, azóta pedig rendszeresen ellátogat hozzánk. Csodásan helytállt a távolban, iskolába járt, és előléptették; jelenleg főtörzsőrmesteri rangja van. Az elmúlt évek során folyamatosan ő adott nekem motivációt; az ő bátorításával tettem le a sofőrvizsgát 2017-ben, ami jelentősen megkönnyítette a mindennapjainkat. A két kisebb gyerekem is nagyon felnéz rá, tisztelik és szeretik őt. Tavaly Arni megnősült, egy marosvásárhelyi lányt választott, aki most már ő is Franciaországban él, és a pocakjában ott van az első unokám.

Borbála sorsa egy másik ország felé terelte, ahogy a következő percekben világossá vált.

A nagylányom befejezte az asszisztensképzőt, majd részt vett egy versenyvizsgán, ahol, ha jól emlékszem, 18-an indultak a két megüresedett pozícióért. Később megtudta, hogy a kiválasztás korábban el volt döntve, így a lányom hozzám fordult, mondván, ha Arnoldot elengedtük, őt is el kell engednünk. Azt mondta, hogy itt már nem próbálkozik a munkahelykereséssel, inkább Németországba költözik. Felvette a kapcsolatot valakivel, és egy öregotthonban kezdett el dolgozni. Az első két év rendkívül megpróbáló volt, de ő kiválóan helytállt, letette a B1 és B2 nyelvvizsgát, és elismertette az egészségügyi végzettségét is. Jelenleg már egy kórházban dolgozik, és van egy vőlegénye is.

Az embertelen körülményekből két rendkívül tehetséges fiatal lépett elő: Sankó, aki januárban ünnepelte a 22. születésnapját, jelenleg harmadéves hallgató a Dimitrie Cantemir Egyetem asszisztens szakán. A másik fiatal, Kriszta, a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum kilencedikes diákja. Mindketten boldog életet élnek, és a jövőjük ígéretesen alakul.

Ildikó számára a legnagyobb öröm akkor érkezik, amikor a négy testvér egyesíti erejét, és együtt töltenek el egy felejthetetlen pillanatot. Ilyenkor a védelmező szeretet, mint egy meleg burkot von köréjük, és őszinte boldogsággal tölti el a szívét.

- Valóban hosszú és kanyargós utat tettek meg mindannyian, és szavakkal nehezen kifejezhető büszkeséggel tölt el, hogy ők az én gyermekeim - osztja meg Ildikó a beszélgetés végén, miközben felnőtt és fiatal felnőtt gyerekeire gondol, akiket ő hozott a világra, legyen bárhogyan is.