Andrásfi Tibor szavai szerint az edzőknek el kell fogadniuk a kritikát, és örvendeniük kell annak, ami valóban értékes a sport világában.

Megkockáztatom: a magyar sportban, de tán az egész világon is példa nélküli, hogy egy edző két különböző sportág egy-egy versenyzőjének a felkészítésében vállal jelentős szerepet, akik aztán ugyanarról az olimpiáról aranyéremmel térnek haza. Az a tény, hogy a párbajtőrcsapatban aranyérmes fiadnak, Andrásfi Tibornak és az öttusában olimpiai bajnok Gulyás Michelle-nek is te vagy a vívóedzője, mekkora visszhangot keltett itthon?

Hát, hogy is mondjam... Szerintem nem kapott annyit, amennyit esetleg kaphatott volna. De megmondom őszintén, nem is annyira vágytam rá, hogy rólam szóljanak a hírek. A versenyzők sokkal fontosabbak.

Mélyen belül sem reménykedtél, hogy az átlagosnál jobban megveregetik a válladat nyilvánosan?

A családom, a barátaim, az ismerőseim és az edzőkollégáim mind tudták, hogy mi történik, és rengetegen gratuláltak nekem. Nagyon jól esett ez a sok kedvesség és támogatás. Ráadásul néhány újságcikk is megjelent erről, a Nemzeti Sport is megemlítette az eseményt, így nem csoda, hogy ez a hír széles körben eljutott az emberekhez.

Bár az eredményeid figyelemre méltóak, mégsem voltál elegendő ahhoz, hogy az Év edzője szavazáson a legjobbak közé kerülj. Különösen elgondolkodtató, hogy négy olyan edző is szerepel a tízes listán, akiknek egyetlen tanítványuk sem nyerte el az olimpiai bajnoki címet 2024-ben. Mennyire érintett ez téged?

Nem állítom, hogy ne lettem volna boldog, ha helyet kaptam volna a tízes listán, hiszen örömmel töltött volna el, ha rám is gondolnak. De őszintén szólva, egyáltalán nem érzem magamban a haragot, és nincs bennem keserűség. Mint korábbi válogatott vívó, jól tudom, hogy a sport minden pillanatában formálja az ember életét. Az eredmények és a kudarcok folyamatosan váltják egymást, és gyakran születnek olyan döntések, amelyeket igazságtalannak tartunk, vagy amelyek egyszerűen nem esnek jól. Az élet ezen aspektusait elfogadva még gazdagabbá válik a tapasztalataink tárháza.

A sportújságírók most így határoztak – nem sikerült bejutnom a legjobb tíz közé. Ha benne lennék, és valaki más kerülne ki, ő is átélné ezt az érzést. Szerencsére Magyarország gazdag tehetséges sportolókban és kiváló edzőkben. Nem azon kellene törnünk a fejünket, hogy kit próbáljunk meg bejuttatni a tíz közé, hiszen csak hat vagy hét érdemli ezt meg igazán, hanem inkább azon, hogy melyik ujjunkat harapjuk le a helyzet miatt.

Párbajtőrvívóként az életem két ország határvonalán alakult: Romániában és Magyarországon. Szatmárnémetiben láttam meg a napvilágot, és már fiatalon lehetőséget kaptam arra, hogy a román felnőttválogatott tagja lehessek. Azonban az utam nem ott folytatódott, ahol elkezdődött. Miért nem ott találtam meg a helyem a vívás és az edzés világában? Talán a vágy, hogy új kihívásokkal nézzek szembe, vagy a magyar vívósport iránti szenvedélyem vezérelt. Az élet néha meglepő fordulatokat tartogat, és az én történetem is erről szól.

Tizenhét éves koromban léptem be a román felnőttválogatottba, ám csupán két évig élvezhettem ezt a megtiszteltetést. 1989-ben kitört a forradalom, és a szüleim úgy vélték, hogy Magyarországon jobbra fordulhat a sorsunk. Szatmárnémetiben élni számomra igazi boldogságot jelentett; a barátaim, a vívás, sőt, még a szerelem is mélyen odakötött. Akkoriban már a román válogatott tagjaként ismert Muzsnay Lillával jártunk, és három évig távkapcsolatban éltünk, míg végül 1993-ban összeházasodtunk. Őszintén szólva, nem igazán vágytam arra, hogy elhagyjam a megszokott életemet. Azonban a román vívószövetség hozott egy olyan döntést, amely megkönnyítette a helyzetemet, és végül elindultam egy új úton.

"Igazságtalannak vélt" döntést?

Bár az első helyet foglaltam el a román ranglistán, sajnos nem kaptam lehetőséget arra, hogy részt vegyek a '90-es junior világbajnokságon.

Miért nem?

Kétségtelenül a gyökereim, a magyar identitásom miatt.

Mindig is tudtuk, hogy amikor két hasonlóan sikeres vívó versenyzett, a csapatjelölések során a román nemzetiségűek előnyben részesítése volt a jellemző. Az, hogy ranglistaelsőként zárták ki az egyik legjobbat a döntéshozók, mélyen megrázott és csalódást keltett bennem.

Abban a pillanatban, amikor a román vívósportban magyarként a jövőm kilátásait latolgattam, egy fanyar érzés kerített hatalmába: nem sok jóra számíthatok. Ekkor döntöttem úgy, hogy feladom a kétségeimet, és elmondtam a szüleimnek, hogy rendben van, próbáljuk meg, hátha új lehetőségek várnak ránk. 1990 őszén indultunk el az új élet felé. A gyerekkori barátom és csapattársam, Fekete Attila, már pár hónappal előttünk érkezett az édesanyjával és testvéreivel. Őt a BVSC vívószakosztályában szívélyesen fogadták, így az ő sikerei elősegítették az én utam is a sportágban.

Magyarországon viszont egyszer sem sikerült Eb-, vb- vagy olimpiai csapatba beverekedned magad. Nem bántad meg utólag az áttelepülést?

Az évtizedek során többször is felmerült ez a téma a korábbi román csapattársaimmal. Ők úgy vélték, hogy a döntésem következtében két olimpiai lehetőség is elveszett az életemből, és szerintük, ha román színekben versenyeztem volna, talán már Barcelonába is eljutottam volna, de Atlantában és Sydney-ben szinte biztosan ott lettem volna. Természetesen Magyarországon is igyekeztem helytállni, de a teljes helyzethez hozzátartozik, hogy az állampolgárságom megszerzéséig az első másfél évben nem volt lehetőségem külföldön versenyezni. Ezért a nemzetközi tapasztalat megszerzésére kulcsfontosságú junior éveim teljesen kimaradtak. Felnőttként pedig már azzal kellett szembesülnöm, hogy a nagy öregek, mint Kolczonay Ernő és Hegedűs Feri mellett, velem egyidős vagy pár évvel fiatalabb sporttársakkal, például Kovács Ivánnal, Kulcsár Krisztiánnal, Imre Gézával, Szőke Attilával, Szikrai Istvánnal és Boczkó Gáborral kellett megküzdenem az első négy hely egyikéért. Olyan erős volt a mezőny, hogy a nálam négy évvel fiatalabb Boczkó már három egyéni Európa-bajnoki aranyat szerzett, mire végre csapatba került. Általában az ötödik-hatodik hely környékén zártam a válogatási szezont a hazai ranglistán. Mégis, sikerült kijutnom egy Universiadéra, ahol csapatban a második helyet szereztük meg. Ez maradt az egyetlen nemzetközi eredményem számomra.

Van-e benned valamilyen hiányérzet a versenyzői pályafutásod kapcsán?

Nincs ilyen. Azonban, amióta edzőként a fiammal együtt munkálkodom, sokszor hallottam azt a vélekedést, hogy mivel az én álmaim nem teljesültek, most a saját gyermekemen keresztül próbálom meg élni azokat.