A természet varázslatos kalendáriuma (DCXLVI.)

December 6-án, 1935-ben született Bertók László emlékével köszöntöm a karácsony hava második hetét. Kedves Olvasóm, engedd meg, hogy egy izgalmas utazásra hívjalak: felfedezhetjük együtt a természettudományok és a néprajz rejtelmeit, miközben emlékek erdején és mezején barangolunk.

Myrai Szent Miklós a keleti egyház kiemelkedő szentje, aki a gyermekek védőszentje, ismert Mikulásként, Télapóként és Karácsony Apójaként. Legendás történetei és jóságos cselekedetei révén a szeretet és az önzetlenség megtestesítőjévé vált, aki minden évben varázslatos módon örömet hoz a gyermekek szívébe.

Ma minden bizonnyal ő a legnépszerűbb, legismertebb szent az egész világon - írja Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában. De (...) a kis-ázsiai Myra püspökének (†350 körül) igaz arcát a Mikulás vattaszakálla eltakarja, azonosítását a köréje nőtt legendabokrok lehetetlenné teszik. Így aztán 1968-ban ő is a naptárból száműzendő szentek listájára került.

Közkedveltsége miatt a katolikus egyház engedélyezte, hogy a helyi közösség tiszteletben tartsa őt.

A VI. században kezdett el bontakozni a kultusza a bizánci és a kopt egyházban. Temetésének emléknapját december 6-án ünneplik. Ereklyéi 1087-ben Bariba kerültek, így ez a nap a Mikulás-várás világszerte elterjedt ünnepévé vált.

A keleti egyház számára ő a legnagyobb tiszteletnek örvendő szent, ahogy Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában olvasható. Népszerűsége szempontjából csak Páduai Szent Antal állhat mellette.

Miklós a házasság és az anyaság védelmezője, valamint a gyermekek hűséges támogatója.

Georg Schreiber szerint ünnepe mintegy a karácsony vigíliája és előjátéka. Ünnepének hagyományai később összemosódtak a karácsonyi ünnepkör szokás- és hiedelemvilágával.

Szent Miklós az évszázadok múltával patrónusa lett a gabonakereskedőknek és a pékeknek, vászonszövőknek, borkereskedőknek, ügyvédeknek, patikusoknak és olajárusoknak, halászoknak és vízimolnároknak, hídépítőknek, raboknak és zarándokoknak, eladólányoknak és diákoknak...

Szent Miklós kultusza Magyarországon már a XVI. században is széles körben elterjedt, amit számos helynév, templom, oltár és képzőművészeti műalkotás is tanúsít - írja Dömötör Tekla a Naptári ünnepek című művében. Miklós napja különleges jelentőséggel bírt az európai középkori hagyományokban, hiszen ez a nap számos szokás és ünnepség középpontjában állt.

Egy 1785-ből származó csepregi rendeletben megfogalmazódik, hogy "Mivel ősi idők óta megfigyelhető, hogy némely helybéli lakosok Szent Miklós püspök ünnepének estéjén különféle öltözetekbe bújnak, álarcokat viselnek, és házról házra járva ijesztgetik a gyenge gyermekeket, elrendeltetik, hogy senki ne merje engedni saját gyermekeinek, sem pedig alattvalóinak, hogy a Szent Miklós előtti este ilyen színes öltözetben mutatkozzanak."

A jó Miklós püspök, akit sokan csak a tótos "Mikulás" néven ismernek, igazán megérdemelne egy tisztességesebb megkülönböztetést. Katona Lajos Folklór-kalendáriumában ezzel a gondolattal játszik, hangsúlyozva, hogy a Miklós mellett feltűnő krampusz nem csupán egy mellékes figura, hanem egy olyan karakter, akinek semmi köze az ünnep eredeti szelleméhez. A középkori pedagógia ezt a rideg, szigorú alakot a jótevő szent kísérőjeként teremtette meg, hogy a jóságos Miklós mellett ott lehessen valaki, aki a rossz gyerekek büntetéséről gondoskodik. Ez a krampusz egyfajta pogány örökség, amely a múlt nagyságainak titokzatos árnyéka, és a kereszténység keretein belül is meg tudta találni a helyét, mintha csak egy álcázott képviselője lenne a régi hiedelmeknek.

Legyen csak hatodika a cipőkbe rejtegetett meglepetések napja, a jégvirágokkal díszített reggelek bája, mindenféle ördögi félelem nélkül.

A "Befagyott ablakok" című művet 1943-ban alkotta Kabós Éva, aki a maroslekencei nemesi család sarjaként született. A költőnő versei a II. világháború után a cenzúra áldozatául estek, és indexre kerültek. Csak a 1989-es politikai változások után nyílt lehetőség arra, hogy újra világot lássanak költeményei, így visszatérhettek az irodalmi köztudatba.

A szavak játékos áthallása ma is figyelmeztet minket: Szent Miklós és az őrző angyalok mellett a jelenben is feltűnhetnek krampuszok, háborúk démoni sarjai, és álszent, képmutató alakok, akik csak a zűrzavart szítják.

Entz Ferenc, a sokoldalú orvos, szőlész és kertész, 1805. december 6-án látta meg a napvilágot. 1825-től Pesten kezdte meg orvosi tanulmányait, amelyeket 1831-ben Bécsben zárt le. A szabadságharc idején honvéd főorvosként szolgált, míg korábban uradalmi orvosként tevékenykedett. Már pályafutása korai szakaszában is élénk érdeklődést mutatott a kertészet és szőlészet iránt, tapasztalatait pedig a 15 kötetes Kertészeti Füzetekben osztotta meg. E fontos munkájával méltó örököse lett Lippai János 200 éves hagyatékának, aki a Posoni kertjével alapozta meg a hazai kertészeti tudományt. Entz jelentős hozzájárulása a magyar kertészeti szaknyelv megformálásában vitathatatlan, hiszen az általa megalkotott terminológia ma is alapjául szolgál a szakmának. 1853-ban Pesten megalapította az első önálló hazai kertészképző intézményt, amely a jövő kertészeinek képzésében játszott kulcsszerepet. 1870-től a Borászati Füzetek szerkesztője volt, amely 1874-től Borászati Lapok néven folytatódott, tovább bővítve a hazai borászat tudományos ismereteit.

177 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot Kepes Gyula, aki 1872-ben indult az osztrák-magyar északi-sarki expedíció orvosaként. E jeles évfordulót követően egy évszázaddal később távozott az élők sorából. Az általa megélt felfedezőút mára szinte teljesen feledésbe merült, pedig érdemes lenne újra felfedezni a hajóorvos naplóját, amely izgalmas és tanulságos részletekkel szolgál a kalandjairól és a sarkvidéki körülményekről.

Különleges tervekkel és merész álmokkal indultunk útnak 1872. július 14-én, az éjféli nap varázslatos fényében, a Tromsø-i kikötőből. Tudvalevő, hogy az expedíciónk fő célja az északkeleti átjáró felfedezése volt. Sokan titkon abban reménykedtünk, hogy talán mégis elérjük a Bering-szorost, ám biztosan azt vártuk, hogy eljutunk a Cseljuszkimi fokig – ami önmagában is figyelemre méltó eredménynek számított volna...

Csakhamar a Tegetthoff expedíciós hajó a jég fogságába került.

A hajó egyre mélyebben merült a sűrű jégzajba, amely eleinte még kissé szétszórtan helyezkedett el, de ahogy telt az idő, negyedóráról negyedórára egyre inkább összesűrűsödött körülöttünk. Két órán belül a hajó teljesen körbe volt véve, mozdulatlanul állt a jeges tenger ölelésében. Mi pedig, minden bánat és aggodalom nélkül, nyugodtan tértünk nyugovóra, azt remélve, hogy a jég, amely most körülölelt minket, idővel ismét eltűnik. Ám a 'Tegetthoff' azóta fogságba esett, és a hatalmas jég hatalmába kerített minket, elveszítve minden reménységet és akaratot.

372 napig sodródtak észak felé. Így pillantották meg 1873. augusztus 31-én az északi szélesség 80. fokán túl az északi félteke legészakibb szárazulatát. De a szigetcsoport partjainak közelébe csak két hónappal később jutottak; akkor nevezték el a szigetcsoportot Ferenc Józsefről - a nyugati nagy sziget ma is Zichy névét viseli. Második sarkvidéki telüket a sziget közelében töltötték, jobbára elejtett jegesmedvéket ettek, skorbut és egérinvázió gyötörte őket. Kepesnek köszönhetően a skorbut nem szedett áldozatokat. Hanem 1874 májusának végén a jég roppantotta hajót sorsára kellett hagyni. Így veszett oda Kepes állat- és növénygyűjteménye is. A legszükségesebb felszerelést, élelmet szánokra rakva a jégmezőn dél felé indultak; magukkal cipeltek három, sítalppal ellátott csónakot is. Három hónapi küszködés után érték el a Novaja Zemljától északra húzódó nyílt tengert, és csónakba szállva a szigethez eveztek. 1874. augusztus 24-én találkoztak végre egy orosz bálnavadász hajóval. Megmenekültek. Hazatérve a felfedezőket hősként ünnepelték. Már 1874. október 19-én Kepes előadást tartott a Magyar Földtani Társaságban. A csaknem állandóan jéggel borított szigetcsoport nem lett Ausztria-Magyarország része; 1926-ban annektálta a Szovjetunió, ma Oroszországhoz tartozik. Itt működik a világ legészakibb meteorológiai állomása, és 2009 óta az Orosz Sarkvidéki Nemzeti Park része.

1865. december 11-én, pontosan negyven évvel a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása után, ünnepélyes keretek között avatták fel az Akadémia impozáns palotáját. Az intézmény, amely eredetileg Magyar Tudós Társaság néven működött, Pest városát választotta székhelyéül, és sokáig a Nemzeti Múzeum dísztermében tartotta nagygyűléseit. A palota építése Dessewffy Emil elnöksége alatt vette kezdetét. Az 1861-ben kiírt építési pályázat győztese a német August Stüler lett, aki Berlin több múzeumának tervezésével is foglalkozott; az építkezést pedig Ybl Miklós és Szkalnitzky Antal irányította. Az épület kétemeletes, az eklektikus-reneszánsz stílus jegyeit hordozza, homlokzatát pedig olyan neves tudósok szobrai díszítik, mint Newton, Rafael, Galilei, Descartes és Leibnitz, mindez Emil Wolf berlini szobrász keze munkáját dicséri. A palota nagytermét Lotz Károly később elkészült freskói (1887-91) ékesítik. Érdekesség, hogy a főtitkári lakás első lakója Arany János költő volt, aki 1870 és 1879 között töltötte be ezt a tisztséget, de haláláig a palota falai között élt.

Jékely Zoltán hét évtizedes Havazás-sóhaja kiválóan illeszkedik a jelen pillanatba: az emberi sorsok apró, de jelentőségteljes mozaikdarabok a történelem hatalmas havazásában.