A panaszkodás művészete - Miért olyan nehéz kifejezni, hogy jól érezzük magunkat? Sokan hajlamosak vagyunk a nehézségeinkről beszélni, míg a boldog pillanatokat gyakran elhallgatjuk. De vajon miért van ez? Talán azért, mert a társadalom sokszor a panasz

"Voltam már rosszabbul is" - válaszolta kollégám, amikor a hogyléte felől érdeklődtem. Együtt mosolyodtunk el mondatának kincstári pesszimizmusán. Hiszen hogyan is lehetne jobban a jót ilyen savanyúan megfogalmazni?! Persze, lássuk be, nem mindig csak a kollégánk borús. Mi magunk is hajlunk arra, hogy a dolgokban rögvest megpillantsuk a rosszat. Nemde?

A világ, amely körülvesz minket, tele van lehetőségekkel, hogy minden élményünk még kellemesebb, gazdagabb, ízletesebb, melegebb vagy éppen hűvösebb legyen, akár gyorsabb vagy lassabb tempóban is haladhatunk, sőt, a süteményeknél édesebb vagy éppen sósabb ízeket is felfedezhetünk! Különösen otthonosan mozgunk a kormányzás, a vasúti közlekedés és a digitális világ területén. Tudjuk, hogyan ismerjük fel a kiemelkedő vezetőket, és megértjük, miért érdemes egy adott élelmiszerláncot választani, nem pedig a másikat.

Mindig a legjobbra törekszünk, sőt, gyakran még azon is túlmutatunk. Ez a hajtóerő azonban azt is hozza magával, hogy nehezen találnak örömet a jelenben. A körülöttünk lévő világ sosem tűnik elegendőnek számunkra.

A problémákat és nehézségeket hajlamosak vagyunk eltúlozni, míg a pozitív élményeket gyakran magától értetődőnek tartjuk.

Valóban a körülmények határozzák meg az elégedettségünket? Vagy inkább arról van szó, hogy vágyaink és álmaink formálják a valóságunkat? Gondoljunk csak a romantikus filmek és regények világára, ahol a hősnők gyönyörű tájakon, napsütésben élik mindennapjaikat, miközben egy tágas családi házban, anyagi gondok nélkül, várják a szerelem megérkezését - legyen szó február 14-ről vagy bármely más napról. Az életünk nem mindig ilyen idilli, de talán éppen ebben rejlik a varázs: megtalálni a boldogságot a hétköznapok apró örömeiben is, függetlenül attól, hogy a háttér nem egy romantikus film díszleteihez hasonlít.

A harmonikus emberi kapcsolatok, a kedvező életfeltételek, a megfelelő jövedelem és anyagi helyzet, valamint a finom ételek és a ígéretes jövőképek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy elégedettebbnek érezzük magunkat. Ám meglepő módon, ezek nem feltétlenül javítják a közérzetünket. Érdekes, hogy a fent említett kollégámnak éppen abban a pillanatban nem volt semmilyen panasza az életvitelével kapcsolatban.

Mégis, nem volt könnyű pozitívnak tűnni.

A nehéz helyzetben lévő emberek, akik éppen egy kihívásokkal teli időszakon mennek keresztül, gyakran meglepően optimistábban fejezik ki magukat, mint azok, akik sikeresebbek.

Azok, akiket egy közpolitikai döntés hátrányosan érint, gyakran meglepően nyitottabbak és empatikusabbak az intézkedés átfogó vizsgálatában, mint azok, akik csupán elméleti szinten "okoskodnak" az esettel kapcsolatban. Időnként pedig az is meglepő, ha valaki egyáltalán nem fejezi ki elégedetlenségét, pedig már előre számítottunk arra, hogy a megszokott módon, mind általános, mind pedig konkrét szempontból, elégedetlenné válik.

Az elégedettség forrása nem csupán egy véletlenszerű következmény, hanem egy tudatosan fejleszthető képesség, amely egyedi tulajdonságok harmonikus összjátékából születik. E tulajdonságok közé tartozik az érzelmi rugalmasság, a kíváncsiság felfedező szelleme, a cselekvésre való hajlandóság, valamint a szorgalom, mellyel céljaink eléréséért küzdünk. Emellett fontos a döntéshozatali képesség és az együttműködésre való nyitottság is. Az elégedettség azonban nem tud igazán megvalósulni, ha olyan negatív tényezők, mint az irigység, a figyelmetlenség, a monotónia vagy a társas kapcsolatok hiánya beárnyékolják életünket.

Ez természetesen azt is jelenti, hogy az elégedettség egy olyan készség, amelyet fejleszteni és gyakorolni tudunk. Egészséges táplálkozásra akkor vagyunk képesek, ha tudatosítjuk magunkban, hogy mi az, ami valójában elegendő számunkra. Ahogy Terentius mondta: "Ne quid nimis" – semmi sem jó mértéken felül. De honnan tudhatnánk, mi számít mértéktelennek, ha nem ismerjük eléggé saját magunkat?

Akkor tapasztalhatjuk meg a valódi elégedettséget, ha felismerjük, hogy az egyensúly forrása bennünket magunkat, nem pedig a minket körülvevő világot képviseli.

Ha a mindennapi életünket és lelki állapotunkat nem csupán a "rossz-rosszabb" tengelyén mérjük, hanem a "jó-jobb" dimenzióban is értékeljük, akkor új perspektívák nyílhatnak meg előttünk. Ha képesek vagyunk úgy tekinteni a világra, mint egy gazdag forrásra, amely folyamatosan ad, ahelyett, hogy csupán elvesz tőlünk. Amennyiben ezt elérjük, úgy könnyebben tudunk másokat is arra ösztönözni, hogy hasonlóan gondolkodjanak. Mi okozhatna ennél nagyobb örömet, mint az a tudat, hogy sikerrel jártunk ebben a folyamatban? Vagy pontosabban fogalmazva: mi adhatna nagyobb elégedettséget számunkra?