A csendes jótettek az idő múlásával egyre inkább felhangzanak.

A szeretet apró gesztusai képesek megváltoztatni a világot

Gyakran elméláztam azon, hogy mit is jelképez számunkra Szent Miklós napja. Sok évvel ezelőtt a szüleim meséltek nekem arról, hogy a Mikulás nem csupán ajándékokat hoz, hanem a meglepetés örömét, a remény varázsát és a gyermekkor tiszta, felejthetetlen szépségét is. Szent Miklós története azt üzeni, hogy a legnagyobb kincs, amit birtokolhatunk, az az, hogy másoknak adhatunk - önzetlenül és tiszta szívből. Az ő példája arra inspirál minket, hogy szívből adjunk, és örömet találjunk abban, ha mások arcán mosolyt csalhatunk. Ne felejtsük el, hogy a jóság sokszor nem tűnik látványosnak, de a hatása mindig érezhető. Így voltak Szent Miklós csendes, de annál hatékonyabb jótettei, amelyek az idő múlásával is visszhangoznak...

Osváth Ilona, a nyugalmazott anyanyelvtanár, aki hosszú évtizedeken át szentelte életét a magyar nyelv és irodalom oktatásának, nem csupán a tudományos ismeretek átadására törekedett. Munkássága során a diákok nyelvhasználatának finomítására és a szövegértelmezési képességeik fejlesztésére is nagy hangsúlyt fektetett. Ilona néni mindig is hitte, hogy a nyelv nem csupán kommunikációs eszköz, hanem a kultúra és a gondolkodás kifejeződése is. Szívvel-lélekkel buzdította tanítványait, hogy fedezzék fel a magyar nyelv gazdagságát és szépségét, miközben a nyelvi tudatosság fejlesztésére ösztönözte őket. Nyugdíjasként is aktívan részt vesz a közösségi eseményeken, ahol tapasztalatait és tudását szívesen megosztja mindazokkal, akik érdeklődnek a nyelv iránt.

"Felidézem - azt, ami gyengéden simogatja a csend mélyét..."

- Hálás szívvel mondom, hogy lehetőségem nyílik válaszolni a kérdésükre. Az elmém egy varázslatos utazásra hív, és a hetvenes évek homályába merülök... Egy novemberi este emlékei elevenednek meg előttem, tele nosztalgiával és titkokkal...

Mi zajlik ilyenkor? Azoknak a titkos Mikulás-ajándékoknak az ideje, amelyeket csendben és észrevétlenül készítünk a suttyomban.

Mintha csak tegnap történt volna: a mézeskalács édes aromája tölti be a levegőt otthonunkban... Édesanyám rég elfeledett szaloncukorreceptje bújik meg a kazetta mélyén, készen arra, hogy újra életre keljen. A celofán zizegése a kezeim között szinte varázslatos, miközben Mikulás-fejeket festek piros és fehér temperával... A színes kucsmák és a hópihés bundák színes forgataga életre kel, és minden egyes ecsetvonással egy újabb emlék születik.

December 5-e van. Az angyalok vidáman hintáztatják párnáikat, miközben puha lepedőik a szélben fodrozódnak. A fehér hópihék kacagva és táncolva borítják be a tájat, varázslatos, téli mesét teremtve.

Mikulás-várás izgalma járja át otthonunkat, ahol három csodás kisgyermekünk készül a varázslatos ünnepre: a vidám kis hölgyek és a bájos kisfiunk mind tele vannak lelkesedéssel...

Cipőcskéik egyre ragyogóbbak, mint a csillagok az égen. Frissítő mosakodás után, és a finom vacsora elfogyasztása után, a cipők az ablakpárkányra kerülnek, míg a gyermeki álmok puha ágyikóikban kezdődnek.

Várják az esti mesét. Ma a myrai püspök időszerűsített meséjét mondom el:

Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen is túl, éppen a Mikulás készülődött, manócskái serénykedtek körülötte. A rénszarvasok, mint ragyogó csillagok, húzták a szánját a jéghegyerdő mélyén, amelyet fagyos szépség ölelt körül. A szán tele volt ajándékokkal, amelyeket a tükörfényű hegyi patakok vízi lányai varrtak össze, csillogó szalagokkal díszítve. Ősz anyó, a tél varázslatos asszonya, szeretettel töltötte meg a zsákot csodás meglepetésekkel: mézes-mázas kekszek, mosolygó piros almák, csörgő diók és roppanós mogyorók sorakoztak benne. Aki elalszik, annak éjjel titokzatosan megtölti a cipőcskéit a Mikulás, hogy reggel vidáman ébredhessen, és felfedezhesse a varázslatot, amit az álmaiban rejtett el.

Finom takaróval burkolom be őket, és gyengéden megcsókolom kipirult kis arcocskáikat.

A légzésük ritmikus táncot jár a csend ölelésében...

Csomagok készítése a mi varázslatos időszakunk, amikor az otthonunkat megtölti a kreativitás. Apa fűzfaágakat varázsol ezüstszínűvé, és piros szalagocskákat köt az ágakra, mintha csak ünnepi díszeket akarna varázsolni. Készülnek a virgácsok, minden egyes darab egyedi és különleges. A cipőcskék hamarosan megtelnek meglepetésekkel, és a szívünket végtelen szeretet árasztja el. Kint a táj már tejfehérbe borult, mintha a tél is ünnepelni szeretne velünk.

Csendesen surranó lábak, titkos suttogások, majd vidám kiáltások törnek fel a reggelből: Anyu! Apu! Itt van a Mikulás!

Kacsó Emese vallástanár:

"Nem Télapó, nem angyal!"

A hatvanas-hetvenes években a mezőfelei családi házba egy különös látogató érkezett, akit Mikulásnak neveztek. Ő nem volt más, mint a gyermeki álmok megtestesítője, akit krampuszok kísértek, mint hűséges segítők. Nem a Télapó, akit a téli ünnepek színpadán láthattunk, nem az iskolai ünnepségek merev, hideg világának része. Ő nem angyal, nem szentség, és nem is csoda; inkább az otthon melegségét hozó, valóságos figura volt, aki a gyerekek szívében élte meg a varázslatot.

Ő az ajándékok hírnöke, aki mindig mosolyt csal az arcokra. Fehér szakállával és kedves tekintetével egy igazi melegség árad belőle. Öreg, de szívében fiatal, örömöt és szeretetet hoz mindenkinek, akit csak megérint.

Micsoda izgalommal vártuk évről évre a kreatív érkezéseit! Volt, hogy egy hatalmas zsákot cipelt be az ajtón, és mire feleszméltünk, már csak a nyomait kerestük bottal, de a szívünkben örömmel őriztük a pillanatokat, amiket hátrahagyott.

A hatalmas zsákban mindenkinek jutott egy apró meglepetés, mellé pedig az elengedhetetlen virgács is, hiszen nem mindig viselkedtünk a legjobban.

Egy alkalommal az értesítőnk iránt is érdeklődtek, miközben a hatalmas zsákból sorra előkerült mindenki csomagja és virgácsa. A mulasztásaink is terítékre kerültek. Ránk fagyott a mosoly, és ebben a feszültséggel teli pillanatban alaposabban szemügyre vettem a jó öregembert – honnan tudhat mindent? – és felfedeztem édesapám kopott, de gondosan ápolt lábbelijét. A következő évben már mi, bátyámmal, a krampuszok szerepét alakítottuk, a virgácsok hordozóiként, kisöcsénk ámulatára és a mi hatalmas derültségünkre.

Még mindig él bennem egy gyönyörű emlék.

A nyolcvanas évek elején Szabédon tevékenykedtem nevelőként; a lányok külön épületben éltek, közvetlenül az iskola mellett. Kicsit arrébb terült el az óvoda, az alsó szinten az én nevelői szobám foglalt helyet, míg az emeleten a fiú bentlakók laktak. Három éven keresztül, a szerény fizetésemből, titokban a párnájuk alá rejtettem a Mikulás ajándékait. Az első alkalommal hatalmas örömöt okoztam nekik, ám ahogy teltek az évek, már alig várták, hogy mit hoz a Mikulás.

Az utolsó évben már csupán a felét kaptam a fizetésemnek, és komoly fejtörést okozott, hogy mihez kezdjek ezzel a helyzettel. A lányoknak igyekeztem valamilyen módon mégis eljuttatni az ajándékokat, míg a fiúk csalódottan húzódtak vissza a szobájukba.

A kis kuckómban ott állt egy régi, de megbízható melegítőkályha, ami mindig kellemes hőt árasztott. A szomszédtól kölcsönkértem egy nagy fazekat, és nekiláttam főzni egy jó adag pityókát. Vörös hagymát vágtam fel mellé, hiszen a szüleim és nagyszüleim mindig azt mesélték, hogy gyerekkorukban hagymát, diót, almát vagy főtt pityókát tettek a kipucolt cipőbe, hogy a Mikulás meglepje őket. Az emlékek és a hagyományok varázslatos módon elevenedtek meg a konyhában, miközben a gőzölgő étel illata betöltötte a szobát.

Jaaj! a kipucolt cipő! - elmaradhatatlan kelléke ennek a napnak.

A bentlakás mosdója az udvaron helyezkedett el, és a fiúk villanyoltás után gyakran kiszöktek egy kis friss levegőre. Arra számítottam, hogy ez az időhúzás már a terv része, hiszen csak kibújnak az ágyból, én pedig, miután ellenőriztem, hogy mindenki rendben van, rábukkanak a folyosón elhelyezett pityókára.

Zúgó üdvrivalgás töltötte be a levegőt, amikor megérkezett a Mikulás. Az az öröm, amit akkor éreztem, talán azóta sem volt párja az életemben. Vagy talán mégis? Családi otthonunkban, amikor végre megérkezett az, aki nem csupán a Télapó, és nem is az angyal, hanem a varázslatos örömszerző, a jó öreg Mikulás, mindig különleges pillanatok születtek.

Sármási-Bocskai János, a Marosvásárhelyi Rádió elismert rádiós szerkesztője, aki szenvedéllyel és kreativitással alakítja a műsorokat, hozzájárulva a helyi közösség kulturális életéhez.

"Az igazán lényeges, hogy továbbra is együtt vagyunk, és örömmel osztozunk egymás jelenlétében..."

Ahogy december közeledik, egyre gyakrabban idéződnek fel bennem a gyermekkori Mikulás-járások emlékei. Gyakran tűnődöm: vajon miért is történik ez? Talán még mindig vágyunk a csodákra? Szeretnénk hinni abban, hogy a varázslat valóban létezik? Pedig amikor már túl vagyunk életünk delén, kicsit megmosolyogtató, ahogy egy apró ajándékra azt mondjuk, hogy a Mikulástól kaptuk.

Az ember a szívében örök gyermek marad, dacára annak, hogy a tükör pofátlanul emlékeztet a valóságra. Ilyenkor, december 6-ához közeledve egy érintés, egy illat, egy elkapott tekintet emlékek egész sorát eleveníti fel. Eszünkbe jutnak személyek, helyszínek, érzések, jól csengő - mára azonban hazug ígéretekké degradálódott - hízelgések.

Ahogy telik az idő, és egyre tapasztaltabbak leszünk, az értékrendünk is megváltozik. Még tizenöt-húsz évvel ezelőtt lázas készülődés előzte meg a Mikulás-járást. Mindenkivel egyeztettünk, hogy még véletlenül se vegyünk egyforma ajándékot. Egy emberként volt cinkos szülő és nagyszülő. A kicsi gyermek érdekében kegyes hazugságokba keveredtünk. Azt mondogattuk, hogy ez bocsánatos bűnnek számít katolikus vidékeken.

Mert nincs annál nagyobb elégtétel, mint látni a gyermek arcán az igazi örömöt, a felhőtlen boldogságot, amikor a vágyott játékot a kezébe veheti. Az az öt perc a világ kincsénél többet ér. Csakhogy minden Mikulás-járás egy kicsit másabb, ahogy nő a gyermek. Új hazugságokat, új stratégiákat kell kitalálni, ha azt szeretnénk, hogy tökéletes legyen a meglepetés.

A kisgyermekek nem buták, csupán fiatalok és hiszékenyek. Már nem lehet minden alkalommal megjátszani, hogy "épp most találkoztam vele", hiszen ötpercenként akad valaki, aki "összefut" a Mikulással.

Kellemetlen helyzet, amikor a gyermek rákérdez, hogy miért nem kapta meg az ajándékokat egyszerre. Vajon a Mikulás miért nem tudja, hogy minden ajándék az övé? Nehéz logikusan kibújni a kérdés alól, így talán az a legjobb, ha elkerüljük az ilyen beszélgetéseket.

Már régóta túlléptünk a Mikulás-járás varázsán és a kedves hazugságokon. Mégis, december 5-én este, egy váratlan pillanatban, a cipőnk hirtelen megtelik néhány apró édességgel. Ügyesen, titokban becsempésszük egymás lábbelijébe a csokoládét vagy gyümölcsöt. Aztán valaki felfedezi a meglepetést, és vidáman kiáltja: "Nézd, nekem is hozott valamit a nagyszakállú!" Ez a kis játék még mindig képes mosolyt csalni az arcunkra.

Próbáljuk kitalálni, ki mivel járult hozzá az örömhöz. Közben előkerülnek ősrégi történetek, és nosztalgiázunk. Olykor a házimozi is beindul. VHS-felvételeken megörökített Mikulás-járások, gyermekeink őszinte öröme egy kicsit kibillent a mindennapok fojtogató valóságából. Egypár percre megszűnik a jelen, és egy időutazáson veszünk részt.

Ma már csak egy dolog számít: az, hogy együtt vagyunk, és örömmel osztozunk egymás társaságában. Az ajándékok már nem a középpontban állnak, nem is lényeges, mi rejlik a cipőben. A szeretet, az egymás iránti tisztelet és a lelki nyugalom mindennél értékesebb, sőt, még Mikulás-járáskor is.

Dr. Bakk-Miklósi Kinga pszichoterapeuta és pasztorálpszichológus, aki elkötelezett híve a lelki egészség támogatásának és a holisztikus megközelítéseknek. Tapasztalataival és szakmai tudásával segíti az embereket a nehézségeik leküzdésében, miközben figyelembe veszi a szellemi és érzelmi dimenziókat is. Munkássága során különös figyelmet fordít a személyre szabott terápiás megoldásokra, amelyek hozzájárulnak a belső harmónia és a fejlődés eléréséhez.

"Ebben a pillanatban a csoda szövetébe szövődöm. Szívem tele van boldogsággal..."

- Előzetesben annyit, hogy a Mikulás-várás, a Mikulás napja és általában az ünnepek gyermekkorom óta elvarázsoltak. Szeretek ünnepelni, hálás vagyok azért, hogy szívesen ünnepelek, meg tudok is. Ma már ez sem egyértelmű.

December elejétől kezdve, amióta csak az emlékeim mélyére tekintek, egy varázslatos időszak köszöntött be az életembe, amikor egy teljesen új időszámítás kezdődött számomra... és ez a varázslat a mai napig is töretlenül jelen van.

Gyermek- és felnőttkorom kedves emlékei között barangolva, ha egyetlen esszenciát kellene kiemelnem, talán így fogalmazhatnék:

Tavaly már megérkezett, jövőre újra itt lesz, és idén sem maradhat el: a Mikulás varázslatos látogatása!

A vágyaink olyan állandó társak, akik mindig is jelen voltak életünkben, és akik nélkülözhetetlen részei önmagunk felfedezésének. Ezek a vágyak formálják álmainkat, inspirálnak bennünket, és végigkísérnek utunk során. Hozzánk tartoznak, mint a légzésünk, és nélkülük a világ színei is fakóbbak lennének.

...Képzeld el, milyen csodás lenne, ha a vágyaink hangot és formát ölthetnének, ha megérthetnénk őket, és észrevennénk azt a különleges pillanatot, amikor életre kelnek... Hiszen csak így érkezhetne el hozzánk a Mikulás, tele ajándékokkal és meglepetésekkel.

Minden életkoromban vártam ezt a napot, a meglepetés és a meglepődni nem tudás napját, a "lehetnek csodák"- és "milyen kis pillanatban sül ki a csoda"-tűnődés napját. Természetesen felmerül(het), hogy ennek az egésznek egy időben van és nincs értelme.

Amikor leülök és elmerengek azon, hogy miért létezik valami, és miért nem, amit gyakran teszek, hamarosan arra a felismerésre jutok, hogy a dolgoknak nincs abszolút értelem, ugyanakkor mindennek van valamilyen jelentősége.

A Mikulás-várással is így van ez.

A közmegegyezés szerinti nagyszabású célok – mint a karrier, a pénz, a hatalom, a siker és a csillogás – hirtelen nevetségessé válnak. Ezen a napon különösen felértékelődik a Mikulás-csizma mélyvörös színe, a fehér szakáll ragyogása és titokzatossága, a gyermeki kacajok életigenlése, valamint az egyszerű ajándékokban és cinkos mosolyokban rejlő összetartozás érzése. Hálás vagyok, hogy mindezt megélhetem, hogy érzem és befogadom ezt a varázslatos pillanatot.

Ilyenkor úgy érzem, hogy a csoda szövevényébe tartozom, és ez boldogsággal tölti el a szívemet. Erre a varázslatra vágyom, ennyire, és idén is szeretném megélni.